Wednesday, 20 May 2009
Short story no. 8 [Sylvia]
Stay
It was the first time I was asked to housesit my uncle’s imposing Victorian house in the countryside. I really don’t know why on earth I accepted to do it in the first place, I am afraid to stay alone in the dark…
I’ve been at the house when I was a young child, I can barely remember it, all I know is that it looked like a big castle from a fairytale, with dark green ivy covering the brown brick walls, all the way up to the pointy rooftops.
It was a three hour journey by car to the house. It was a beautiful sunny autumn day. I parked in the front of the house. I always love how the small pebbles sound under the tires. The sight was breathtaking, the ivy turned into a never before seen ruby-like color, the setting sun reflected on the leaves and I felt overwhelmed by the beauty of the place. It was even more magnificent as I remembered it. My uncle invited me in, they were set to go, so we said goodbye and I closed the big wooden door which was incredibly heavy from the beautifully worked black iron frame.
I went upstairs to the guestroom, opened the window and I think I must have sat there for hours admiring the forest and breathing that fresh, crisp air, as it was already pitch dark when I realized that I was really cold.
I closed the window and went to the bathroom to turn on the hot water and have a long, relaxing bath. The bathroom floor was made of pure marble, there were lavenders in expensive Chinese vases in every corner, the mesmerizing scent made me a bit dizzy. I stopped the water and sat in the tub. It was so quiet, the only sound was that of the water still dripping slowly from the tap into my bathwater, making tiny waves. I fell asleep, the water turned ice cold and I was shivering when I got out.
I thought it was a bit strange that I was becoming so sleepy and tired, but then I realized that the strong air and the lavenders made me feel drowsy.
The massive wooden bed was covered in big white sheets and a puffy feather duvet with two large pillows. I felt like a princess. I turned off the lights, I couldn’t see a thing until my eyes got used to the dim lights of the night.
I could hear the evening bugs outside. I quickly fell asleep…
I woke up early in the morning, when the first rays of the sun appeared in the room. I went downstairs, made a cup of tea and sat in the garden in the big rocking chair. I was wishing for time to stop as I never felt so relaxed and calm before. I got tired of the busy, noisy city. I wanted to stay there forever and cease that very moment.
All of a sudden a black silhouette appeared over the road. I had no idea who it was, my uncle didn’t have any neighbors close by, only miles away. Postman, milkman, gardener…?
I got up and went closer to the road, but I couldn’t spot anyone. I thought that maybe it was an animal or something, or simply my mind was just playing tricks on me…
At the end I just decided to enjoy the beautiful autumn sunshine and forget about the whole thing.
I enjoyed the lazy day outside, I read all day and prepared a fresh vegetable supper. I wasn’t afraid for one second, which felt really good. I calmly went upstairs and prepared the usual evening rituals.
I fell asleep in just a few minutes again, but the second night wasn’t the same… A squeaky noise woke me up in the middle of the night, I heard someone coming up the stairs, I was terrified, I didn’t know what to do, I pulled out the drawer next to my bed as if I knew that I was going to find a small gun there. It wasn’t a robber, it was an old man, with white hair a black suit. He stood in front of my bed and looked at me. I didn’t believe in ghosts until that moment. In a few seconds he stared to speak, I dropped the gun and froze: We are all ghosts, you shouldn’t have come here, now the curse will fall on you and you shall haunt this house for all eternity with all of the people who deceased on these ancient holy grounds…
I woke up sweaty and mortified. I didn’t know if it was a nightmare or if the ghost of the old man was actually there… I couldn’t go back to sleep, but all I knew is that I didn’t want to spend another night there.
In the morning I packed up my things and decided to call my uncle and tell him what has happened and that I couldn’t do this for another night. The phone was dead, my mobile had no signal so I had to go to the village to use a public a phone. I locked up the house and put my bags in the car. I started driving and before I reached the main road all I saw in front of me was a huge abyss and I drove straight into it…
I can hear the evening bugs while my rocking chair slowly crumbles the pebbles…
It was the first time I was asked to housesit my uncle’s imposing Victorian house in the countryside. I really don’t know why on earth I accepted to do it in the first place, I am afraid to stay alone in the dark…
I’ve been at the house when I was a young child, I can barely remember it, all I know is that it looked like a big castle from a fairytale, with dark green ivy covering the brown brick walls, all the way up to the pointy rooftops.
It was a three hour journey by car to the house. It was a beautiful sunny autumn day. I parked in the front of the house. I always love how the small pebbles sound under the tires. The sight was breathtaking, the ivy turned into a never before seen ruby-like color, the setting sun reflected on the leaves and I felt overwhelmed by the beauty of the place. It was even more magnificent as I remembered it. My uncle invited me in, they were set to go, so we said goodbye and I closed the big wooden door which was incredibly heavy from the beautifully worked black iron frame.
I went upstairs to the guestroom, opened the window and I think I must have sat there for hours admiring the forest and breathing that fresh, crisp air, as it was already pitch dark when I realized that I was really cold.
I closed the window and went to the bathroom to turn on the hot water and have a long, relaxing bath. The bathroom floor was made of pure marble, there were lavenders in expensive Chinese vases in every corner, the mesmerizing scent made me a bit dizzy. I stopped the water and sat in the tub. It was so quiet, the only sound was that of the water still dripping slowly from the tap into my bathwater, making tiny waves. I fell asleep, the water turned ice cold and I was shivering when I got out.
I thought it was a bit strange that I was becoming so sleepy and tired, but then I realized that the strong air and the lavenders made me feel drowsy.
The massive wooden bed was covered in big white sheets and a puffy feather duvet with two large pillows. I felt like a princess. I turned off the lights, I couldn’t see a thing until my eyes got used to the dim lights of the night.
I could hear the evening bugs outside. I quickly fell asleep…
I woke up early in the morning, when the first rays of the sun appeared in the room. I went downstairs, made a cup of tea and sat in the garden in the big rocking chair. I was wishing for time to stop as I never felt so relaxed and calm before. I got tired of the busy, noisy city. I wanted to stay there forever and cease that very moment.
All of a sudden a black silhouette appeared over the road. I had no idea who it was, my uncle didn’t have any neighbors close by, only miles away. Postman, milkman, gardener…?
I got up and went closer to the road, but I couldn’t spot anyone. I thought that maybe it was an animal or something, or simply my mind was just playing tricks on me…
At the end I just decided to enjoy the beautiful autumn sunshine and forget about the whole thing.
I enjoyed the lazy day outside, I read all day and prepared a fresh vegetable supper. I wasn’t afraid for one second, which felt really good. I calmly went upstairs and prepared the usual evening rituals.
I fell asleep in just a few minutes again, but the second night wasn’t the same… A squeaky noise woke me up in the middle of the night, I heard someone coming up the stairs, I was terrified, I didn’t know what to do, I pulled out the drawer next to my bed as if I knew that I was going to find a small gun there. It wasn’t a robber, it was an old man, with white hair a black suit. He stood in front of my bed and looked at me. I didn’t believe in ghosts until that moment. In a few seconds he stared to speak, I dropped the gun and froze: We are all ghosts, you shouldn’t have come here, now the curse will fall on you and you shall haunt this house for all eternity with all of the people who deceased on these ancient holy grounds…
I woke up sweaty and mortified. I didn’t know if it was a nightmare or if the ghost of the old man was actually there… I couldn’t go back to sleep, but all I knew is that I didn’t want to spend another night there.
In the morning I packed up my things and decided to call my uncle and tell him what has happened and that I couldn’t do this for another night. The phone was dead, my mobile had no signal so I had to go to the village to use a public a phone. I locked up the house and put my bags in the car. I started driving and before I reached the main road all I saw in front of me was a huge abyss and I drove straight into it…
I can hear the evening bugs while my rocking chair slowly crumbles the pebbles…
Tuesday, 12 May 2009
Tuesday, 24 March 2009
Short Story n7 [Rob]
Kedves naplóm, eljött végre a mi időnk! A ronda nők ideje! Sosem éreztűk kívánatosabbnak magunkat. A hipotalmuszunk egész nap hányja az endorfint a testünkbe melytől szebbnek érezzük magunkat mint valaha. Menetrendszerint menetelünk és nem aggodunk, hogy lemaradunk egyről is, mert ott vagyunk időben, sőt már jócskán előtte várjuk, hogy sok évi kiéhezetségünket ne tudják kielégíteni. De nem adjuk fel! És ha fel is adnánk, biztos megerőszakolnának minket miközben az utcán miközben azon gondolkodnánk, hogy a kirakat tükre miattunk vagy a mindenperces földrengéstől tőrt be, és akkor meg mi értelme lenne passzívításunknak? Egyébbként sincs időnk a depresszióra, senkinek sincs, a poszt-apokalipszis hangulat mindeki felett úrrá lett és csak egy dolog érdekel bennünket, hogy ebben a sugárfertőzőtt világban minnél több torz gyerek szülessen, mivel arra számítúnk, hogy ha majd jönnek a földönkívűliek akkor meglátják a sok elbaszott fejű kezetlen egy métert se elérő túlkényesztetett szörnyecskéinket és űrsebességre kapcsolnak és elhúzznak a jó bűdős francba! Az apokalipszisben se hitt senki és tessék … Az idegenek sosem voltak ennyire közel hozzánk.
Short Story n7 [Akos]
Kedves napló, a hullákat már rég elvitte a reggeli váltás, de a halálszag még mindig egyformán járja át a várost és a tüdőmet. Nem tudom melyikben akarom kevésbé. Azt mondják ezt is meg lehet szokni. Azt mondják a tudósok mi vagyunk a legjobban alkalmazkodó állatfaj. És a rádioaktív eső mégis minden éjjel felkészületlenül talál valakit. Valakit aki egyedül kóborol a romok között, ki tudja kit vagy mit keresve. Valakit akinek éppen nincs ahova rejtőznie, ahova nem folyik be a méreg. Mindenki tudja, mindenki halkan mormolja, magában ahogy kabátját összehúzza: Számítani kell az esőre... mert nincs menekvés ha a felhők összegyűltek.
Mégis úgy tűnik, hogy a világvége után sem mehetünk mindig a biztosra. A legjobban alkalmazkodó és a legkevésbé életképes...
Mégis úgy tűnik, hogy a világvége után sem mehetünk mindig a biztosra. A legjobban alkalmazkodó és a legkevésbé életképes...
Monday, 23 March 2009
Short story no. 7 [Sylvia]
Dear Diary,
the Apocalypse lasted for a second, it was exactly how I imagined it would be. Now I am floating in an endless white nothing wondering if it will go on like this forever…
Monday, 16 March 2009
Short story no. 6 [Sylvia]
[Based on a true story]
I was walking home covered in blood, it was dripping from my hands and my face was stained as well. A boy was in front of me and he told me that my Halloween costume is really nice.
It’s not a Halloween costume, I just slashed my boyfriend in pieces!
I was walking home covered in blood, it was dripping from my hands and my face was stained as well. A boy was in front of me and he told me that my Halloween costume is really nice.
It’s not a Halloween costume, I just slashed my boyfriend in pieces!
Short story nr6 (Ákos)
- Nincs békém,
s nem szítok háboruságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok, s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell, s ölelném a világot. Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot, nem tart meg, és nem oldja kötelékem, Ámor nem öl meg, s nem lazítja fékem, de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon, és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék,
s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek, nevetve könnyezem, bánatból élek, egyformán fáj életem és halálom, ide jutottam, drága Hölgyem,
érted.*
(A színtéren világosság támad, testek halmát látjuk, mint orgia után, és egy szétrombolt szobát. Egyikük az ablaknál áll. Betoppan a Narrátor. Rikítóan sápadt Óriás, fekete szmokingban és csokornyakkendővel. Mélyet sóhajt majd megszólal:...)
- Szörnyeteg félálomban halgatta végig barátja monológját. A mellete fekvő szépség lehúzta róla a takarót, úgyhogy dideregve ült fel és piszkálta ki a csipákat szeméből. Szellem a nyitott ablak előtt öntötte ki lelkét, de nem valószínű, hogy vaegy járókelőt is eltalált volna. A kifáradt testek kupacai nem nyújtottak homogén tájképet. Volt aki teljesen felfedte mellét és ágyékát, nyugalmat sugallva, és mosolyban pihent, míg olyan is volt aki görcsösen összekucorodva igyekezett talán védeni magáét a rémálmok állati hadseregétől. Mindnyájan mintha ragyogtak volna kicsit a korai fényben.
- A kurva életbe Szellem!(Szólal meg a szörnyeteg) Szarrá fagytam teljesen! Csukd be azt a baszott ablakot légyszives...
- A lakást csak a tegnap foglalta el a káoszhadsereg, de persze nagyon kevés az, ami az éjszaka után épen megmaradhatott benne. Az emberi tákolmányok romlandóak és törékenyek, már pusztán elkerülhetetlenségéből kifolyólag olyan, mintha nem is használatuk, hanem sokkal inkább pusztulásuk volna létrejöttüknek a célja. Azért jönnek létre hogy elromoljanak és kicserélődjenek, de még ebben a kiszámíthatatlan állapotban is az egyetlen uralkodó szentség, ha kimondatlanul, illetve elhallgatás által is, a tulajdon szentsége. Igen, tisztelt közönség... Reformátorok hithű és bátor társasága ez.
Az illető eretnek, akinek iratai a lakás birtoklásáról vallanának Eleonórának, hittérítőink koronázatlan királynőjének távoli rokona. Tőle tudjuk azt, hogy a fickó éppen hegyvidéki nyaralójában telel, sízteti aktuális kurváját, vagy szürcsöli a tűzhely mellett félrészegen a pezsgőt, ahogy azt is, hogy a szomszéd alig néhány napja költözött be, szóval nem ismerik egymást. A körülmények aligha lehetnének jobbak.
Amikor istentelenünk hazaér lakását háborúdúlta romhalmazként találja, miután a postaládából a legalább egy, ajtónyitás hiányában tanu által aláírott, nevére szóló csendháborítási bírságot kiemelte.
És örvend majd, mert olcsón megúszta.
Eleonóra félmeztelenül fekszik egy gyönyörű antik kanapé maradványain. Mellbimbóinak csupasz szilárdsága a fennségesség didergető érzését keltik és mozdulatlansága olyan, mint a végtelen tiszta égbolt. Szörnyeteg szétnéz.
Kettejükön kívül csak egy bajtársuk van ébren, aki a sarokban ül hugytócsája közepén, finoman himbálózik és reszket. Mosolyog és könnyezik miközben a plafonon egy vérfoltot bámul.
A szétzúzott bútordarabok között egyetlen kis faragott sarkú éjjeliszekrény maradt valahogy épen. Tetején egy porcelán szobrocska áll, amely pompázó színekben ábrázol egy táncoló párost.
Érintetlen, mit ahogy tán csak az angyalok lehetnek.
- Nem bírok itt ülni.(...halkan a Szellem)
Húzunk a picsába?
...............................................................................................................................................
(Az utca egy mozgó színtér, az épületek mintha löknék ki egymást a színfalak mögé és hőseink egyhelyben trappolnak. Narrátorunk egy felfüggesztett állványon lebeg a hátuk mögött...)
- Szellem olyan méltósággal menetel, mintha az egész várost ő építette, nemzette, és nevelte volna azzá az utolérhetetlenséggé ami, míg a szörnyeteg hátborzongató csatakiáltásokat hallat egy-egy ördögi grimasz mellett ahányszor egy vénaszonny a háttérrel eggyüt elsiklani látszik mellettük. A lakosok csak ellenkező irányba haladnak, mintha maguk sem lennének különbözőek a fák, autók, házak és üvegtornyok rengetegétől amelyek a térben és a történetben oly hűen elhelyezik őket. A fizikusok szerint az égbolt nem létezik az anyag hideg kontinuitásában, nem érezzük valóban éppen ennyire magányosnak magunkat, kedves közönség, ahányszor mélyen beszívjük tüdőnkbe a csípős ammóniszagú életet?
- Vegyszereket akarunk!
Vegyszerek Kellnek!!
(...kiált fel lelkük közös rezdüléseként a Szellem)
- A szörnyeteg piruettet vág, két telefonhívás, találka a megbeszélt helyen, kisütött közben a nap erős reflektorfénye, elsétálhatunk mindannyian a parkba, velünk tartanak? Hát persze hogy velünk.
...............................................................................................................................................
(Csupasz fák sűrű ágazata között a fény különböző színekben játszik. Eleinte lassan, mint a legnagyobb szimfóniák kezdeti percei.)
- Tudjuk-e, kedves közönség, mit is jelent ez a sokathasznált szavunk, hogy 'boldogság'? A nyelv nem tesz egyebet mint erőszakot, filozófusaink minden követ felemelnek, ő egyebet sem akar mint elbújni előlük, ha a boldogság egy személy lenne, higgyék el nekem hölgyeim és uraim, eddig nemcsak a legsötétebb sikátorok relytekébe, hanem egyenesen az őrületbe kergették volna szegényt. Legélénkebben ugye, még a maga fennkölt személytelenségében is általában éppen ott találkozunk vele.
A levegő illata ilyenkor a felhőtlen gyermekkor és az első szerelem tündéri verejtékének tökéletesen kevert parfümjeként írható le.
Mikor is érkezett a szirének a hadserege, amely a park eldugott padjához kiséri hőseinket?
(A játék hirtelenszerű törésekben vezet ahogy a tételezett égbolt elborul, de a fények csak élesebbek lesznek és gyorsabbak.)
- Hogy pontosan mikor vált eggyé kettejük teste? Nos, tisztelt közönség, a válaszom annyi, hogy soha. Mindigis egyek voltak. Sziámi ikrekként születtek, hajdanán, időkben amikre mi már alig emlékezhetünk. Tudom hogy önök hisznek nekem. Íme hát, itt van, most saját szemükkel is láthatják és ámulhatnak, hölgyeim és uraim: Két fej egy testen! A jobb és bal kéz a neki megfelelő fej által irányított, de mellkasuktól lefele mindent közösen éreznek. Szellem simogatni kezdi ágyékukat, arcukkal egymás felé fordulnak és szájon csókolják egymást. Teljesen átadják magukat a kéjnek, péniszük merev, mint a rideg csont, de az élvezet mintha nagyon is élő, pici pókok hadseregeként mászna fel idegpályáik összeszőtt hálóján, Hatalmasat lövell és abban a pillanatban kettészakadnak. Gerincük mentén hasadnak, úgy fetrengenek a kifolyt szerveik között mint partra vetett halak az élet vize mellett. A fájdalom idegtépő, de lassan mindkettejüknek kinő hiányzó oldala és ruháik is egésszé fonódnak betakarva a friss bőr többszörös meztelenségét.
A Szörnyeteg a padon ül, szellem a földön kuporog.
Hosszú percekig némán bámulják egymást, majd a Szellem telítettségének tudatára ébredve letolja a nadrágját és elkezd szarni. A kolbásszerű vastag ürülékzsinór folyamatosan ömlik ánuszából. Amikor elakad kétkézzel megfogja és elkezdi húzni. Mint a sors végtelen fonalát húzza ki magából emésztésének hulladékát, amíg azt nem veszi észre, hogy Szörnyeteg visítva mered a hátsójára. Hátranéz és hasító fájdalommal veszi észre hogy hatalmas vértócsán kuporog. Kihúzta saját beleit testéből.
A Szörnyeteg felpattan, hozzáugrik, egyik kezével benyúl, és kitágítja barátja kifordított nyílását, míg a másikkal elkeseredetten próbálja visszapakolni a vérző béltekercseket. Hangosan bőgnek és öklendeznek. Ahogy végzett odahajol és kétségbeesésében vadul nyaldosni kezdi az elhasadt lyukat.
A Szellem már alig nyögdécsel, majd egyre hangosabban köhögi ki a szavakat:
- Eleonóra...
Meghalt.
Nincs többé.
Megöltem a Kurvát!!
- Hangosan nevet, feltápászkodik, kitépi magát barátja kezei közül és teljes lendülettel nekiveri fejét a pad sarkának.
A Szörnyeteg bámulja a gyorsan vérző halántékot,
A fények játéka egyre gyorsabb és végül elájul.
...............................................................................................................................................
(Színterünk a pince ahol társaságunk kedvenc eggyüttesük koncertjein, a sztroboszkopók alatt mindig egymásratalál. Szörnyeteg hőn szeretett dalára ébred. Mindannyian ittvannak kivéve Eleonórát és a Szellemet. Narrátorunk mintha még magasabb és sápadtabb lenne mint eddig...)
- Hát itt vagyunk kedves barátaim, gondolom várták már hogy megérkezzünk, elnézésüket kérem ha bevezetőnket talán kicsit hosszúra nyújtottam. Nemsokára a szereplőkkel eggyüt mindannyian közösen mulathatunk, de természetesen meg kell előbb várnunk az est királyát és királynőjét. Ó, de végszóra, itt is vannak, nézzék, hát nem gyönyörűek? Micsoda látványt nyújt Szellem szokásos harcidíszében, véráztatta arcán megcsillan az örök éjszaka, és királynőnk... Vakítóan fehér mint ahogy csak valódi arisztokrata lehet!
Nézzék, a táncparkett kiürül számukra, és íme a csók amire mindannyian vártunk... nem is húzom a szót tovább kedveseim, kezdődjön akkor a buli!!
(A Közönségben elsőnek egy csontváz pattan fel, kurjontgat és táncra perdül, de hamarosan példáját követi minden farkasember, zombi és boszorkány. Táncolnak... féktelenül táncolnak, de táncukat mindeki nagyon is jól ismeri. Táncolnak mert ők maguk sem léteznek, esetleg a táncuk. Nem léteznek amúgy betük sem, szavak vagy mondatok. Nemléteznek ének és nemléteznek mások. Nemlétezik béke és nem létezik háború, nem létezik félelem és nem létezik remény, nem létezik öröm, nem létezik bánat, nyelv, szeretet, szabadság, gyűlölet, nem...
Te Létezel Hölgyem!
És pompázó színekben táncolsz.
*Francesco Petrarca: Nincs Békém (Sárközi György fordítása)
s nem szítok háboruságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok, s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell, s ölelném a világot. Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot, nem tart meg, és nem oldja kötelékem, Ámor nem öl meg, s nem lazítja fékem, de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon, és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék,
s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek, nevetve könnyezem, bánatból élek, egyformán fáj életem és halálom, ide jutottam, drága Hölgyem,
érted.*
(A színtéren világosság támad, testek halmát látjuk, mint orgia után, és egy szétrombolt szobát. Egyikük az ablaknál áll. Betoppan a Narrátor. Rikítóan sápadt Óriás, fekete szmokingban és csokornyakkendővel. Mélyet sóhajt majd megszólal:...)
- Szörnyeteg félálomban halgatta végig barátja monológját. A mellete fekvő szépség lehúzta róla a takarót, úgyhogy dideregve ült fel és piszkálta ki a csipákat szeméből. Szellem a nyitott ablak előtt öntötte ki lelkét, de nem valószínű, hogy vaegy járókelőt is eltalált volna. A kifáradt testek kupacai nem nyújtottak homogén tájképet. Volt aki teljesen felfedte mellét és ágyékát, nyugalmat sugallva, és mosolyban pihent, míg olyan is volt aki görcsösen összekucorodva igyekezett talán védeni magáét a rémálmok állati hadseregétől. Mindnyájan mintha ragyogtak volna kicsit a korai fényben.
- A kurva életbe Szellem!(Szólal meg a szörnyeteg) Szarrá fagytam teljesen! Csukd be azt a baszott ablakot légyszives...
- A lakást csak a tegnap foglalta el a káoszhadsereg, de persze nagyon kevés az, ami az éjszaka után épen megmaradhatott benne. Az emberi tákolmányok romlandóak és törékenyek, már pusztán elkerülhetetlenségéből kifolyólag olyan, mintha nem is használatuk, hanem sokkal inkább pusztulásuk volna létrejöttüknek a célja. Azért jönnek létre hogy elromoljanak és kicserélődjenek, de még ebben a kiszámíthatatlan állapotban is az egyetlen uralkodó szentség, ha kimondatlanul, illetve elhallgatás által is, a tulajdon szentsége. Igen, tisztelt közönség... Reformátorok hithű és bátor társasága ez.
Az illető eretnek, akinek iratai a lakás birtoklásáról vallanának Eleonórának, hittérítőink koronázatlan királynőjének távoli rokona. Tőle tudjuk azt, hogy a fickó éppen hegyvidéki nyaralójában telel, sízteti aktuális kurváját, vagy szürcsöli a tűzhely mellett félrészegen a pezsgőt, ahogy azt is, hogy a szomszéd alig néhány napja költözött be, szóval nem ismerik egymást. A körülmények aligha lehetnének jobbak.
Amikor istentelenünk hazaér lakását háborúdúlta romhalmazként találja, miután a postaládából a legalább egy, ajtónyitás hiányában tanu által aláírott, nevére szóló csendháborítási bírságot kiemelte.
És örvend majd, mert olcsón megúszta.
Eleonóra félmeztelenül fekszik egy gyönyörű antik kanapé maradványain. Mellbimbóinak csupasz szilárdsága a fennségesség didergető érzését keltik és mozdulatlansága olyan, mint a végtelen tiszta égbolt. Szörnyeteg szétnéz.
Kettejükön kívül csak egy bajtársuk van ébren, aki a sarokban ül hugytócsája közepén, finoman himbálózik és reszket. Mosolyog és könnyezik miközben a plafonon egy vérfoltot bámul.
A szétzúzott bútordarabok között egyetlen kis faragott sarkú éjjeliszekrény maradt valahogy épen. Tetején egy porcelán szobrocska áll, amely pompázó színekben ábrázol egy táncoló párost.
Érintetlen, mit ahogy tán csak az angyalok lehetnek.
- Nem bírok itt ülni.(...halkan a Szellem)
Húzunk a picsába?
...............................................................................................................................................
(Az utca egy mozgó színtér, az épületek mintha löknék ki egymást a színfalak mögé és hőseink egyhelyben trappolnak. Narrátorunk egy felfüggesztett állványon lebeg a hátuk mögött...)
- Szellem olyan méltósággal menetel, mintha az egész várost ő építette, nemzette, és nevelte volna azzá az utolérhetetlenséggé ami, míg a szörnyeteg hátborzongató csatakiáltásokat hallat egy-egy ördögi grimasz mellett ahányszor egy vénaszonny a háttérrel eggyüt elsiklani látszik mellettük. A lakosok csak ellenkező irányba haladnak, mintha maguk sem lennének különbözőek a fák, autók, házak és üvegtornyok rengetegétől amelyek a térben és a történetben oly hűen elhelyezik őket. A fizikusok szerint az égbolt nem létezik az anyag hideg kontinuitásában, nem érezzük valóban éppen ennyire magányosnak magunkat, kedves közönség, ahányszor mélyen beszívjük tüdőnkbe a csípős ammóniszagú életet?
- Vegyszereket akarunk!
Vegyszerek Kellnek!!
(...kiált fel lelkük közös rezdüléseként a Szellem)
- A szörnyeteg piruettet vág, két telefonhívás, találka a megbeszélt helyen, kisütött közben a nap erős reflektorfénye, elsétálhatunk mindannyian a parkba, velünk tartanak? Hát persze hogy velünk.
...............................................................................................................................................
(Csupasz fák sűrű ágazata között a fény különböző színekben játszik. Eleinte lassan, mint a legnagyobb szimfóniák kezdeti percei.)
- Tudjuk-e, kedves közönség, mit is jelent ez a sokathasznált szavunk, hogy 'boldogság'? A nyelv nem tesz egyebet mint erőszakot, filozófusaink minden követ felemelnek, ő egyebet sem akar mint elbújni előlük, ha a boldogság egy személy lenne, higgyék el nekem hölgyeim és uraim, eddig nemcsak a legsötétebb sikátorok relytekébe, hanem egyenesen az őrületbe kergették volna szegényt. Legélénkebben ugye, még a maga fennkölt személytelenségében is általában éppen ott találkozunk vele.
A levegő illata ilyenkor a felhőtlen gyermekkor és az első szerelem tündéri verejtékének tökéletesen kevert parfümjeként írható le.
Mikor is érkezett a szirének a hadserege, amely a park eldugott padjához kiséri hőseinket?
(A játék hirtelenszerű törésekben vezet ahogy a tételezett égbolt elborul, de a fények csak élesebbek lesznek és gyorsabbak.)
- Hogy pontosan mikor vált eggyé kettejük teste? Nos, tisztelt közönség, a válaszom annyi, hogy soha. Mindigis egyek voltak. Sziámi ikrekként születtek, hajdanán, időkben amikre mi már alig emlékezhetünk. Tudom hogy önök hisznek nekem. Íme hát, itt van, most saját szemükkel is láthatják és ámulhatnak, hölgyeim és uraim: Két fej egy testen! A jobb és bal kéz a neki megfelelő fej által irányított, de mellkasuktól lefele mindent közösen éreznek. Szellem simogatni kezdi ágyékukat, arcukkal egymás felé fordulnak és szájon csókolják egymást. Teljesen átadják magukat a kéjnek, péniszük merev, mint a rideg csont, de az élvezet mintha nagyon is élő, pici pókok hadseregeként mászna fel idegpályáik összeszőtt hálóján, Hatalmasat lövell és abban a pillanatban kettészakadnak. Gerincük mentén hasadnak, úgy fetrengenek a kifolyt szerveik között mint partra vetett halak az élet vize mellett. A fájdalom idegtépő, de lassan mindkettejüknek kinő hiányzó oldala és ruháik is egésszé fonódnak betakarva a friss bőr többszörös meztelenségét.
A Szörnyeteg a padon ül, szellem a földön kuporog.
Hosszú percekig némán bámulják egymást, majd a Szellem telítettségének tudatára ébredve letolja a nadrágját és elkezd szarni. A kolbásszerű vastag ürülékzsinór folyamatosan ömlik ánuszából. Amikor elakad kétkézzel megfogja és elkezdi húzni. Mint a sors végtelen fonalát húzza ki magából emésztésének hulladékát, amíg azt nem veszi észre, hogy Szörnyeteg visítva mered a hátsójára. Hátranéz és hasító fájdalommal veszi észre hogy hatalmas vértócsán kuporog. Kihúzta saját beleit testéből.
A Szörnyeteg felpattan, hozzáugrik, egyik kezével benyúl, és kitágítja barátja kifordított nyílását, míg a másikkal elkeseredetten próbálja visszapakolni a vérző béltekercseket. Hangosan bőgnek és öklendeznek. Ahogy végzett odahajol és kétségbeesésében vadul nyaldosni kezdi az elhasadt lyukat.
A Szellem már alig nyögdécsel, majd egyre hangosabban köhögi ki a szavakat:
- Eleonóra...
Meghalt.
Nincs többé.
Megöltem a Kurvát!!
- Hangosan nevet, feltápászkodik, kitépi magát barátja kezei közül és teljes lendülettel nekiveri fejét a pad sarkának.
A Szörnyeteg bámulja a gyorsan vérző halántékot,
A fények játéka egyre gyorsabb és végül elájul.
...............................................................................................................................................
(Színterünk a pince ahol társaságunk kedvenc eggyüttesük koncertjein, a sztroboszkopók alatt mindig egymásratalál. Szörnyeteg hőn szeretett dalára ébred. Mindannyian ittvannak kivéve Eleonórát és a Szellemet. Narrátorunk mintha még magasabb és sápadtabb lenne mint eddig...)
- Hát itt vagyunk kedves barátaim, gondolom várták már hogy megérkezzünk, elnézésüket kérem ha bevezetőnket talán kicsit hosszúra nyújtottam. Nemsokára a szereplőkkel eggyüt mindannyian közösen mulathatunk, de természetesen meg kell előbb várnunk az est királyát és királynőjét. Ó, de végszóra, itt is vannak, nézzék, hát nem gyönyörűek? Micsoda látványt nyújt Szellem szokásos harcidíszében, véráztatta arcán megcsillan az örök éjszaka, és királynőnk... Vakítóan fehér mint ahogy csak valódi arisztokrata lehet!
Nézzék, a táncparkett kiürül számukra, és íme a csók amire mindannyian vártunk... nem is húzom a szót tovább kedveseim, kezdődjön akkor a buli!!
(A Közönségben elsőnek egy csontváz pattan fel, kurjontgat és táncra perdül, de hamarosan példáját követi minden farkasember, zombi és boszorkány. Táncolnak... féktelenül táncolnak, de táncukat mindeki nagyon is jól ismeri. Táncolnak mert ők maguk sem léteznek, esetleg a táncuk. Nem léteznek amúgy betük sem, szavak vagy mondatok. Nemléteznek ének és nemléteznek mások. Nemlétezik béke és nem létezik háború, nem létezik félelem és nem létezik remény, nem létezik öröm, nem létezik bánat, nyelv, szeretet, szabadság, gyűlölet, nem...
Te Létezel Hölgyem!
És pompázó színekben táncolsz.
*Francesco Petrarca: Nincs Békém (Sárközi György fordítása)
Subscribe to:
Posts (Atom)
