Tuesday, 24 March 2009
Short Story n7 [Rob]
Kedves naplóm, eljött végre a mi időnk! A ronda nők ideje! Sosem éreztűk kívánatosabbnak magunkat. A hipotalmuszunk egész nap hányja az endorfint a testünkbe melytől szebbnek érezzük magunkat mint valaha. Menetrendszerint menetelünk és nem aggodunk, hogy lemaradunk egyről is, mert ott vagyunk időben, sőt már jócskán előtte várjuk, hogy sok évi kiéhezetségünket ne tudják kielégíteni. De nem adjuk fel! És ha fel is adnánk, biztos megerőszakolnának minket miközben az utcán miközben azon gondolkodnánk, hogy a kirakat tükre miattunk vagy a mindenperces földrengéstől tőrt be, és akkor meg mi értelme lenne passzívításunknak? Egyébbként sincs időnk a depresszióra, senkinek sincs, a poszt-apokalipszis hangulat mindeki felett úrrá lett és csak egy dolog érdekel bennünket, hogy ebben a sugárfertőzőtt világban minnél több torz gyerek szülessen, mivel arra számítúnk, hogy ha majd jönnek a földönkívűliek akkor meglátják a sok elbaszott fejű kezetlen egy métert se elérő túlkényesztetett szörnyecskéinket és űrsebességre kapcsolnak és elhúzznak a jó bűdős francba! Az apokalipszisben se hitt senki és tessék … Az idegenek sosem voltak ennyire közel hozzánk.
Short Story n7 [Akos]
Kedves napló, a hullákat már rég elvitte a reggeli váltás, de a halálszag még mindig egyformán járja át a várost és a tüdőmet. Nem tudom melyikben akarom kevésbé. Azt mondják ezt is meg lehet szokni. Azt mondják a tudósok mi vagyunk a legjobban alkalmazkodó állatfaj. És a rádioaktív eső mégis minden éjjel felkészületlenül talál valakit. Valakit aki egyedül kóborol a romok között, ki tudja kit vagy mit keresve. Valakit akinek éppen nincs ahova rejtőznie, ahova nem folyik be a méreg. Mindenki tudja, mindenki halkan mormolja, magában ahogy kabátját összehúzza: Számítani kell az esőre... mert nincs menekvés ha a felhők összegyűltek.
Mégis úgy tűnik, hogy a világvége után sem mehetünk mindig a biztosra. A legjobban alkalmazkodó és a legkevésbé életképes...
Mégis úgy tűnik, hogy a világvége után sem mehetünk mindig a biztosra. A legjobban alkalmazkodó és a legkevésbé életképes...
Monday, 23 March 2009
Short story no. 7 [Sylvia]
Dear Diary,
the Apocalypse lasted for a second, it was exactly how I imagined it would be. Now I am floating in an endless white nothing wondering if it will go on like this forever…
Monday, 16 March 2009
Short story no. 6 [Sylvia]
[Based on a true story]
I was walking home covered in blood, it was dripping from my hands and my face was stained as well. A boy was in front of me and he told me that my Halloween costume is really nice.
It’s not a Halloween costume, I just slashed my boyfriend in pieces!
I was walking home covered in blood, it was dripping from my hands and my face was stained as well. A boy was in front of me and he told me that my Halloween costume is really nice.
It’s not a Halloween costume, I just slashed my boyfriend in pieces!
Short story nr6 (Ákos)
- Nincs békém,
s nem szítok háboruságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok, s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell, s ölelném a világot. Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot, nem tart meg, és nem oldja kötelékem, Ámor nem öl meg, s nem lazítja fékem, de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon, és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék,
s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek, nevetve könnyezem, bánatból élek, egyformán fáj életem és halálom, ide jutottam, drága Hölgyem,
érted.*
(A színtéren világosság támad, testek halmát látjuk, mint orgia után, és egy szétrombolt szobát. Egyikük az ablaknál áll. Betoppan a Narrátor. Rikítóan sápadt Óriás, fekete szmokingban és csokornyakkendővel. Mélyet sóhajt majd megszólal:...)
- Szörnyeteg félálomban halgatta végig barátja monológját. A mellete fekvő szépség lehúzta róla a takarót, úgyhogy dideregve ült fel és piszkálta ki a csipákat szeméből. Szellem a nyitott ablak előtt öntötte ki lelkét, de nem valószínű, hogy vaegy járókelőt is eltalált volna. A kifáradt testek kupacai nem nyújtottak homogén tájképet. Volt aki teljesen felfedte mellét és ágyékát, nyugalmat sugallva, és mosolyban pihent, míg olyan is volt aki görcsösen összekucorodva igyekezett talán védeni magáét a rémálmok állati hadseregétől. Mindnyájan mintha ragyogtak volna kicsit a korai fényben.
- A kurva életbe Szellem!(Szólal meg a szörnyeteg) Szarrá fagytam teljesen! Csukd be azt a baszott ablakot légyszives...
- A lakást csak a tegnap foglalta el a káoszhadsereg, de persze nagyon kevés az, ami az éjszaka után épen megmaradhatott benne. Az emberi tákolmányok romlandóak és törékenyek, már pusztán elkerülhetetlenségéből kifolyólag olyan, mintha nem is használatuk, hanem sokkal inkább pusztulásuk volna létrejöttüknek a célja. Azért jönnek létre hogy elromoljanak és kicserélődjenek, de még ebben a kiszámíthatatlan állapotban is az egyetlen uralkodó szentség, ha kimondatlanul, illetve elhallgatás által is, a tulajdon szentsége. Igen, tisztelt közönség... Reformátorok hithű és bátor társasága ez.
Az illető eretnek, akinek iratai a lakás birtoklásáról vallanának Eleonórának, hittérítőink koronázatlan királynőjének távoli rokona. Tőle tudjuk azt, hogy a fickó éppen hegyvidéki nyaralójában telel, sízteti aktuális kurváját, vagy szürcsöli a tűzhely mellett félrészegen a pezsgőt, ahogy azt is, hogy a szomszéd alig néhány napja költözött be, szóval nem ismerik egymást. A körülmények aligha lehetnének jobbak.
Amikor istentelenünk hazaér lakását háborúdúlta romhalmazként találja, miután a postaládából a legalább egy, ajtónyitás hiányában tanu által aláírott, nevére szóló csendháborítási bírságot kiemelte.
És örvend majd, mert olcsón megúszta.
Eleonóra félmeztelenül fekszik egy gyönyörű antik kanapé maradványain. Mellbimbóinak csupasz szilárdsága a fennségesség didergető érzését keltik és mozdulatlansága olyan, mint a végtelen tiszta égbolt. Szörnyeteg szétnéz.
Kettejükön kívül csak egy bajtársuk van ébren, aki a sarokban ül hugytócsája közepén, finoman himbálózik és reszket. Mosolyog és könnyezik miközben a plafonon egy vérfoltot bámul.
A szétzúzott bútordarabok között egyetlen kis faragott sarkú éjjeliszekrény maradt valahogy épen. Tetején egy porcelán szobrocska áll, amely pompázó színekben ábrázol egy táncoló párost.
Érintetlen, mit ahogy tán csak az angyalok lehetnek.
- Nem bírok itt ülni.(...halkan a Szellem)
Húzunk a picsába?
...............................................................................................................................................
(Az utca egy mozgó színtér, az épületek mintha löknék ki egymást a színfalak mögé és hőseink egyhelyben trappolnak. Narrátorunk egy felfüggesztett állványon lebeg a hátuk mögött...)
- Szellem olyan méltósággal menetel, mintha az egész várost ő építette, nemzette, és nevelte volna azzá az utolérhetetlenséggé ami, míg a szörnyeteg hátborzongató csatakiáltásokat hallat egy-egy ördögi grimasz mellett ahányszor egy vénaszonny a háttérrel eggyüt elsiklani látszik mellettük. A lakosok csak ellenkező irányba haladnak, mintha maguk sem lennének különbözőek a fák, autók, házak és üvegtornyok rengetegétől amelyek a térben és a történetben oly hűen elhelyezik őket. A fizikusok szerint az égbolt nem létezik az anyag hideg kontinuitásában, nem érezzük valóban éppen ennyire magányosnak magunkat, kedves közönség, ahányszor mélyen beszívjük tüdőnkbe a csípős ammóniszagú életet?
- Vegyszereket akarunk!
Vegyszerek Kellnek!!
(...kiált fel lelkük közös rezdüléseként a Szellem)
- A szörnyeteg piruettet vág, két telefonhívás, találka a megbeszélt helyen, kisütött közben a nap erős reflektorfénye, elsétálhatunk mindannyian a parkba, velünk tartanak? Hát persze hogy velünk.
...............................................................................................................................................
(Csupasz fák sűrű ágazata között a fény különböző színekben játszik. Eleinte lassan, mint a legnagyobb szimfóniák kezdeti percei.)
- Tudjuk-e, kedves közönség, mit is jelent ez a sokathasznált szavunk, hogy 'boldogság'? A nyelv nem tesz egyebet mint erőszakot, filozófusaink minden követ felemelnek, ő egyebet sem akar mint elbújni előlük, ha a boldogság egy személy lenne, higgyék el nekem hölgyeim és uraim, eddig nemcsak a legsötétebb sikátorok relytekébe, hanem egyenesen az őrületbe kergették volna szegényt. Legélénkebben ugye, még a maga fennkölt személytelenségében is általában éppen ott találkozunk vele.
A levegő illata ilyenkor a felhőtlen gyermekkor és az első szerelem tündéri verejtékének tökéletesen kevert parfümjeként írható le.
Mikor is érkezett a szirének a hadserege, amely a park eldugott padjához kiséri hőseinket?
(A játék hirtelenszerű törésekben vezet ahogy a tételezett égbolt elborul, de a fények csak élesebbek lesznek és gyorsabbak.)
- Hogy pontosan mikor vált eggyé kettejük teste? Nos, tisztelt közönség, a válaszom annyi, hogy soha. Mindigis egyek voltak. Sziámi ikrekként születtek, hajdanán, időkben amikre mi már alig emlékezhetünk. Tudom hogy önök hisznek nekem. Íme hát, itt van, most saját szemükkel is láthatják és ámulhatnak, hölgyeim és uraim: Két fej egy testen! A jobb és bal kéz a neki megfelelő fej által irányított, de mellkasuktól lefele mindent közösen éreznek. Szellem simogatni kezdi ágyékukat, arcukkal egymás felé fordulnak és szájon csókolják egymást. Teljesen átadják magukat a kéjnek, péniszük merev, mint a rideg csont, de az élvezet mintha nagyon is élő, pici pókok hadseregeként mászna fel idegpályáik összeszőtt hálóján, Hatalmasat lövell és abban a pillanatban kettészakadnak. Gerincük mentén hasadnak, úgy fetrengenek a kifolyt szerveik között mint partra vetett halak az élet vize mellett. A fájdalom idegtépő, de lassan mindkettejüknek kinő hiányzó oldala és ruháik is egésszé fonódnak betakarva a friss bőr többszörös meztelenségét.
A Szörnyeteg a padon ül, szellem a földön kuporog.
Hosszú percekig némán bámulják egymást, majd a Szellem telítettségének tudatára ébredve letolja a nadrágját és elkezd szarni. A kolbásszerű vastag ürülékzsinór folyamatosan ömlik ánuszából. Amikor elakad kétkézzel megfogja és elkezdi húzni. Mint a sors végtelen fonalát húzza ki magából emésztésének hulladékát, amíg azt nem veszi észre, hogy Szörnyeteg visítva mered a hátsójára. Hátranéz és hasító fájdalommal veszi észre hogy hatalmas vértócsán kuporog. Kihúzta saját beleit testéből.
A Szörnyeteg felpattan, hozzáugrik, egyik kezével benyúl, és kitágítja barátja kifordított nyílását, míg a másikkal elkeseredetten próbálja visszapakolni a vérző béltekercseket. Hangosan bőgnek és öklendeznek. Ahogy végzett odahajol és kétségbeesésében vadul nyaldosni kezdi az elhasadt lyukat.
A Szellem már alig nyögdécsel, majd egyre hangosabban köhögi ki a szavakat:
- Eleonóra...
Meghalt.
Nincs többé.
Megöltem a Kurvát!!
- Hangosan nevet, feltápászkodik, kitépi magát barátja kezei közül és teljes lendülettel nekiveri fejét a pad sarkának.
A Szörnyeteg bámulja a gyorsan vérző halántékot,
A fények játéka egyre gyorsabb és végül elájul.
...............................................................................................................................................
(Színterünk a pince ahol társaságunk kedvenc eggyüttesük koncertjein, a sztroboszkopók alatt mindig egymásratalál. Szörnyeteg hőn szeretett dalára ébred. Mindannyian ittvannak kivéve Eleonórát és a Szellemet. Narrátorunk mintha még magasabb és sápadtabb lenne mint eddig...)
- Hát itt vagyunk kedves barátaim, gondolom várták már hogy megérkezzünk, elnézésüket kérem ha bevezetőnket talán kicsit hosszúra nyújtottam. Nemsokára a szereplőkkel eggyüt mindannyian közösen mulathatunk, de természetesen meg kell előbb várnunk az est királyát és királynőjét. Ó, de végszóra, itt is vannak, nézzék, hát nem gyönyörűek? Micsoda látványt nyújt Szellem szokásos harcidíszében, véráztatta arcán megcsillan az örök éjszaka, és királynőnk... Vakítóan fehér mint ahogy csak valódi arisztokrata lehet!
Nézzék, a táncparkett kiürül számukra, és íme a csók amire mindannyian vártunk... nem is húzom a szót tovább kedveseim, kezdődjön akkor a buli!!
(A Közönségben elsőnek egy csontváz pattan fel, kurjontgat és táncra perdül, de hamarosan példáját követi minden farkasember, zombi és boszorkány. Táncolnak... féktelenül táncolnak, de táncukat mindeki nagyon is jól ismeri. Táncolnak mert ők maguk sem léteznek, esetleg a táncuk. Nem léteznek amúgy betük sem, szavak vagy mondatok. Nemléteznek ének és nemléteznek mások. Nemlétezik béke és nem létezik háború, nem létezik félelem és nem létezik remény, nem létezik öröm, nem létezik bánat, nyelv, szeretet, szabadság, gyűlölet, nem...
Te Létezel Hölgyem!
És pompázó színekben táncolsz.
*Francesco Petrarca: Nincs Békém (Sárközi György fordítása)
s nem szítok háboruságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok, s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell, s ölelném a világot. Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot, nem tart meg, és nem oldja kötelékem, Ámor nem öl meg, s nem lazítja fékem, de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon, és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék,
s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek, nevetve könnyezem, bánatból élek, egyformán fáj életem és halálom, ide jutottam, drága Hölgyem,
érted.*
(A színtéren világosság támad, testek halmát látjuk, mint orgia után, és egy szétrombolt szobát. Egyikük az ablaknál áll. Betoppan a Narrátor. Rikítóan sápadt Óriás, fekete szmokingban és csokornyakkendővel. Mélyet sóhajt majd megszólal:...)
- Szörnyeteg félálomban halgatta végig barátja monológját. A mellete fekvő szépség lehúzta róla a takarót, úgyhogy dideregve ült fel és piszkálta ki a csipákat szeméből. Szellem a nyitott ablak előtt öntötte ki lelkét, de nem valószínű, hogy vaegy járókelőt is eltalált volna. A kifáradt testek kupacai nem nyújtottak homogén tájképet. Volt aki teljesen felfedte mellét és ágyékát, nyugalmat sugallva, és mosolyban pihent, míg olyan is volt aki görcsösen összekucorodva igyekezett talán védeni magáét a rémálmok állati hadseregétől. Mindnyájan mintha ragyogtak volna kicsit a korai fényben.
- A kurva életbe Szellem!(Szólal meg a szörnyeteg) Szarrá fagytam teljesen! Csukd be azt a baszott ablakot légyszives...
- A lakást csak a tegnap foglalta el a káoszhadsereg, de persze nagyon kevés az, ami az éjszaka után épen megmaradhatott benne. Az emberi tákolmányok romlandóak és törékenyek, már pusztán elkerülhetetlenségéből kifolyólag olyan, mintha nem is használatuk, hanem sokkal inkább pusztulásuk volna létrejöttüknek a célja. Azért jönnek létre hogy elromoljanak és kicserélődjenek, de még ebben a kiszámíthatatlan állapotban is az egyetlen uralkodó szentség, ha kimondatlanul, illetve elhallgatás által is, a tulajdon szentsége. Igen, tisztelt közönség... Reformátorok hithű és bátor társasága ez.
Az illető eretnek, akinek iratai a lakás birtoklásáról vallanának Eleonórának, hittérítőink koronázatlan királynőjének távoli rokona. Tőle tudjuk azt, hogy a fickó éppen hegyvidéki nyaralójában telel, sízteti aktuális kurváját, vagy szürcsöli a tűzhely mellett félrészegen a pezsgőt, ahogy azt is, hogy a szomszéd alig néhány napja költözött be, szóval nem ismerik egymást. A körülmények aligha lehetnének jobbak.
Amikor istentelenünk hazaér lakását háborúdúlta romhalmazként találja, miután a postaládából a legalább egy, ajtónyitás hiányában tanu által aláírott, nevére szóló csendháborítási bírságot kiemelte.
És örvend majd, mert olcsón megúszta.
Eleonóra félmeztelenül fekszik egy gyönyörű antik kanapé maradványain. Mellbimbóinak csupasz szilárdsága a fennségesség didergető érzését keltik és mozdulatlansága olyan, mint a végtelen tiszta égbolt. Szörnyeteg szétnéz.
Kettejükön kívül csak egy bajtársuk van ébren, aki a sarokban ül hugytócsája közepén, finoman himbálózik és reszket. Mosolyog és könnyezik miközben a plafonon egy vérfoltot bámul.
A szétzúzott bútordarabok között egyetlen kis faragott sarkú éjjeliszekrény maradt valahogy épen. Tetején egy porcelán szobrocska áll, amely pompázó színekben ábrázol egy táncoló párost.
Érintetlen, mit ahogy tán csak az angyalok lehetnek.
- Nem bírok itt ülni.(...halkan a Szellem)
Húzunk a picsába?
...............................................................................................................................................
(Az utca egy mozgó színtér, az épületek mintha löknék ki egymást a színfalak mögé és hőseink egyhelyben trappolnak. Narrátorunk egy felfüggesztett állványon lebeg a hátuk mögött...)
- Szellem olyan méltósággal menetel, mintha az egész várost ő építette, nemzette, és nevelte volna azzá az utolérhetetlenséggé ami, míg a szörnyeteg hátborzongató csatakiáltásokat hallat egy-egy ördögi grimasz mellett ahányszor egy vénaszonny a háttérrel eggyüt elsiklani látszik mellettük. A lakosok csak ellenkező irányba haladnak, mintha maguk sem lennének különbözőek a fák, autók, házak és üvegtornyok rengetegétől amelyek a térben és a történetben oly hűen elhelyezik őket. A fizikusok szerint az égbolt nem létezik az anyag hideg kontinuitásában, nem érezzük valóban éppen ennyire magányosnak magunkat, kedves közönség, ahányszor mélyen beszívjük tüdőnkbe a csípős ammóniszagú életet?
- Vegyszereket akarunk!
Vegyszerek Kellnek!!
(...kiált fel lelkük közös rezdüléseként a Szellem)
- A szörnyeteg piruettet vág, két telefonhívás, találka a megbeszélt helyen, kisütött közben a nap erős reflektorfénye, elsétálhatunk mindannyian a parkba, velünk tartanak? Hát persze hogy velünk.
...............................................................................................................................................
(Csupasz fák sűrű ágazata között a fény különböző színekben játszik. Eleinte lassan, mint a legnagyobb szimfóniák kezdeti percei.)
- Tudjuk-e, kedves közönség, mit is jelent ez a sokathasznált szavunk, hogy 'boldogság'? A nyelv nem tesz egyebet mint erőszakot, filozófusaink minden követ felemelnek, ő egyebet sem akar mint elbújni előlük, ha a boldogság egy személy lenne, higgyék el nekem hölgyeim és uraim, eddig nemcsak a legsötétebb sikátorok relytekébe, hanem egyenesen az őrületbe kergették volna szegényt. Legélénkebben ugye, még a maga fennkölt személytelenségében is általában éppen ott találkozunk vele.
A levegő illata ilyenkor a felhőtlen gyermekkor és az első szerelem tündéri verejtékének tökéletesen kevert parfümjeként írható le.
Mikor is érkezett a szirének a hadserege, amely a park eldugott padjához kiséri hőseinket?
(A játék hirtelenszerű törésekben vezet ahogy a tételezett égbolt elborul, de a fények csak élesebbek lesznek és gyorsabbak.)
- Hogy pontosan mikor vált eggyé kettejük teste? Nos, tisztelt közönség, a válaszom annyi, hogy soha. Mindigis egyek voltak. Sziámi ikrekként születtek, hajdanán, időkben amikre mi már alig emlékezhetünk. Tudom hogy önök hisznek nekem. Íme hát, itt van, most saját szemükkel is láthatják és ámulhatnak, hölgyeim és uraim: Két fej egy testen! A jobb és bal kéz a neki megfelelő fej által irányított, de mellkasuktól lefele mindent közösen éreznek. Szellem simogatni kezdi ágyékukat, arcukkal egymás felé fordulnak és szájon csókolják egymást. Teljesen átadják magukat a kéjnek, péniszük merev, mint a rideg csont, de az élvezet mintha nagyon is élő, pici pókok hadseregeként mászna fel idegpályáik összeszőtt hálóján, Hatalmasat lövell és abban a pillanatban kettészakadnak. Gerincük mentén hasadnak, úgy fetrengenek a kifolyt szerveik között mint partra vetett halak az élet vize mellett. A fájdalom idegtépő, de lassan mindkettejüknek kinő hiányzó oldala és ruháik is egésszé fonódnak betakarva a friss bőr többszörös meztelenségét.
A Szörnyeteg a padon ül, szellem a földön kuporog.
Hosszú percekig némán bámulják egymást, majd a Szellem telítettségének tudatára ébredve letolja a nadrágját és elkezd szarni. A kolbásszerű vastag ürülékzsinór folyamatosan ömlik ánuszából. Amikor elakad kétkézzel megfogja és elkezdi húzni. Mint a sors végtelen fonalát húzza ki magából emésztésének hulladékát, amíg azt nem veszi észre, hogy Szörnyeteg visítva mered a hátsójára. Hátranéz és hasító fájdalommal veszi észre hogy hatalmas vértócsán kuporog. Kihúzta saját beleit testéből.
A Szörnyeteg felpattan, hozzáugrik, egyik kezével benyúl, és kitágítja barátja kifordított nyílását, míg a másikkal elkeseredetten próbálja visszapakolni a vérző béltekercseket. Hangosan bőgnek és öklendeznek. Ahogy végzett odahajol és kétségbeesésében vadul nyaldosni kezdi az elhasadt lyukat.
A Szellem már alig nyögdécsel, majd egyre hangosabban köhögi ki a szavakat:
- Eleonóra...
Meghalt.
Nincs többé.
Megöltem a Kurvát!!
- Hangosan nevet, feltápászkodik, kitépi magát barátja kezei közül és teljes lendülettel nekiveri fejét a pad sarkának.
A Szörnyeteg bámulja a gyorsan vérző halántékot,
A fények játéka egyre gyorsabb és végül elájul.
...............................................................................................................................................
(Színterünk a pince ahol társaságunk kedvenc eggyüttesük koncertjein, a sztroboszkopók alatt mindig egymásratalál. Szörnyeteg hőn szeretett dalára ébred. Mindannyian ittvannak kivéve Eleonórát és a Szellemet. Narrátorunk mintha még magasabb és sápadtabb lenne mint eddig...)
- Hát itt vagyunk kedves barátaim, gondolom várták már hogy megérkezzünk, elnézésüket kérem ha bevezetőnket talán kicsit hosszúra nyújtottam. Nemsokára a szereplőkkel eggyüt mindannyian közösen mulathatunk, de természetesen meg kell előbb várnunk az est királyát és királynőjét. Ó, de végszóra, itt is vannak, nézzék, hát nem gyönyörűek? Micsoda látványt nyújt Szellem szokásos harcidíszében, véráztatta arcán megcsillan az örök éjszaka, és királynőnk... Vakítóan fehér mint ahogy csak valódi arisztokrata lehet!
Nézzék, a táncparkett kiürül számukra, és íme a csók amire mindannyian vártunk... nem is húzom a szót tovább kedveseim, kezdődjön akkor a buli!!
(A Közönségben elsőnek egy csontváz pattan fel, kurjontgat és táncra perdül, de hamarosan példáját követi minden farkasember, zombi és boszorkány. Táncolnak... féktelenül táncolnak, de táncukat mindeki nagyon is jól ismeri. Táncolnak mert ők maguk sem léteznek, esetleg a táncuk. Nem léteznek amúgy betük sem, szavak vagy mondatok. Nemléteznek ének és nemléteznek mások. Nemlétezik béke és nem létezik háború, nem létezik félelem és nem létezik remény, nem létezik öröm, nem létezik bánat, nyelv, szeretet, szabadság, gyűlölet, nem...
Te Létezel Hölgyem!
És pompázó színekben táncolsz.
*Francesco Petrarca: Nincs Békém (Sárközi György fordítása)
Tuesday, 3 March 2009
Story no. 5 [Ákos]
Mielőtt utamról mesélnék, úgy hiszem kell néhány szót ejtsek arról is hogy ki és mi vagyok voltaképpen.
Fölöslegecskéknek nevezzük magunkat és a ti számolásotok szerint a tizenkettedik dimenzióban élünk. Világaink viszont nem teljesen elszigeteltek. Univerzumunkat a világotokat feltöltő hasztalan, vagy annak vélt tárgyak halmaza tölti ki. Egyszerűbben foglamazva: a Szemét.Lehet hogy ez nektek visszataszítónak hangzik, de az igazat megvallva mi nagyon jól érezzük itt magunkat. Gyakran nyílnak átjárási lehetőségeink a világotokba, de nagyon ritkán élünk vele, és ha meg is tesszük ti minket sohasem vesztek észre. Picik vagyunk, és úgy tudjuk hogy elmétek számára különben is láthatatlanok. Az idővel sajnos bajban vagyok, nehezen igazodok ki a sajátomban is, nemhogy a tietekkel megfelően egyeztessem, de mi is hozzátok hasonlóan öregedünk, és talán elég ha annyit mondok hogy történetem a ma már gyakran nagyon távolinak túnő fiatalkoromban játszódik. Ennek ellenére egy általánosabb kontaxtusban lehet hogy nem is volt annyira rég. Kedvesemmel éltem egy otthonosan berendezett cigarettásdobozban. A tetején azt írta hogy Lucky Strike és azt hogy rendkívül káros az egészségre de mi igazán remekül éreztük magunkat. Ahogy az mifelénk szokás tekergéssel és semmittevéssel töltöttük napjainkat, és azt kell mondjam boldogok voltunk. Boldogok amennyire egy Fölöslegecske lehet. Egészen addig a napig...
Nagyon szerettük egymást de nem éreztük sohasem szükségét annak hogy mindig eggyüt tekeregjünk. Egyik vagy másikunk gyakran több napig is eltünt a kartondobozok, törött porcelánok és rozsdás vasdarabok varázslatos rengetegében és amikor hazatért társának szeretetteli karjaiba tért haza hogy bolyongásáról mesélhessen az éjszakában. Egy este párom hazaért, megbottlott az küszöbön és miután felsegítetten kétségbeesetten tapogatózott kis kartonbútoraink között, hogy megtalálja az ágyat. Teljesen vak volt. Hiába fagattam hogy mit történt vele, semmit sem tudott mondani. Csak ült csendben és könnyezett. Nem tudtam mitévő legyek, úgyhogy fogtam magam és elindultam a Fölöslegecskék bölcséhez.
A Fölöslegecskék bölcsét mindenki ismerte és senki sem szerette. Nem tudom hogy miért, talán a természetünkhöz tartozik. Ennek ellenére sokan fordultak hozzá amikor tanácsra volt szükségük és sok barátomon segített. Ahogy megérkeztem törött villanykörtékkel díszített vityillója elé ő a kapuban állt és azt mondta várta már hogy jöjjek és hogy mi tartott ilyn sokáig. Azt mondta hallott arról, ami szerelmemmel történt és tudja mi az oka. Azt mondta, hogy ő valószínüleg nem is tud róla, de az egyetlen dolog ami állapotát megmagyarázhatja az, hogy találkozott a Sztaniol Királlyal. Egyáltalán nem értettem, úgyhogy a Fölöslegecskék bölcse elmagyarázta nekem, hogy a Sztaniol Király egy titokzatos figura, akit nagyon kevesnek ismernek mifelénk, mert a félelmetes könyv-és-papírcafatok sötét erdején és a hányással-teli óriás tál túlsó partján él, és akárki vetődött véletlenül ezekre a tályakra örökké elveszett utána. Nagyon különös az, hogy a Sztaniol Király elhagyta helyét és környékünkön bolyongott. Úgy gondolja, folytatta, hogy ha kedvesmen segíteni akarok, az egyetlen módja az, ha a Sztaniol Kiráyt magát felkeresem. Nem tudtam mitévő legyek, de ránk fölöslegesckékre az a jellemző, hogy keveset tétovázunk ha kalandról van szó, úgyhogy megkértem a bölcset rajzoljon egy térképet az erdőhöz, és haza se mentem, egyenesen nekivágtam a hosszú útnak.
Napokig tartott míg a könyv-és-papírcafatok erdejét elértem, és még tovább tartott amíg kusza ösvényein bolyongtam. Ahogy gyalogoltam szüntelen idegen hangok kísértettek minden oldalról, és amikor pihentem idegen világok látomásai tárultak fel szemeim előt és képtelen voltam megszabadúlni tőlük. A hangok gyakran hasonlítottak az enyémhez és a világok azokhoz, ahol akár bolyonghattam valamikor, de ahogy teltek a napok úgy éreztem elvesztem az eszemet. Reszkettem a hidegben és Fölöslegecske lelkemben egyre erőteljesebbé vált egy érzés amit nem tudnám, hogy szorongásnak vagy sóvárgásnak nevezzek. Elfáradtam és ledőltem. Lecsuktam a szemem és ahogy kinyitottam újra a papírcafatok körülöttem testet öltöttek és a gyűrött, betüktől tarka figurák körém álltak. Azt mondtam nekik, hogy nem akarok elmenni innen, itt akarok ékni az erdejükben mert a világom idegenné vált tőlem. Ők azt mondták, hogy általában nem engednek senkit el aki földjükre vetődött, de engem nem tarthatnak itt, mert amit én keresek azzal ők nem rendelkeznek. Annak, viszont, hogy eltávozok az erdőből ára van, és meg kell ígérnem nekik, hogy utam végén visszajövök és áldozatot mutatok be nekik. A papírhalmazok kettéváltak és kiutat nyitottak elém. Kiléptem és kábultan mentem tovább. Csak akkor torpantam meg amikor megéreztem az iszonyú bűzt és szemeim előtt ott volt. A hányással-teli óriás tál. Belevetettem magam.
A sűrű hányás olyan volt mint a futóhomok és én kétségbeesetten kapálóztam a másik partja felé. Néha elhaladtam a tál lakói mellett, akik nagyobb úszó ételdarabkák tetején szieztáztak. Legtöbbjük nevetett rajtam, de olyan is volt aki értetlenül bámulta a szenvedésem és közben csöpögött szájából a nyála. Testeik már-már a felismerhetetlenségig torzak voltak és hanguk hátborzongató, mint a szomjuságba pusztulók száraz torokszagattó sikolya. Kínomban ejtett könnyeim mintha sisteregtek volna a hányás savas felületén. Karjaimat kinyújtottam és megérintettem velük a partot, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott, nem tudok kimászni a szilárd talajra, és ahogy felnéztem ott volt előttem. A Sztaniol Király, teljes csillogó pompában. Hangja mély volt és megindító. Aztmondta nekem: "Az életen csak egyszer gázolsz át. Ezen a koncerten nincsen ráadás." Kivonszoltam testemet és a hányás hosszan nyúlt a lábam után.
A Sztaniol Király csillogott-villogott, de nem vakultam meg tőle, valahogy kellemes volt nézni azok után amin átestem. Azt mondta nagyon sajnálja ami a párommal történt, de engem teljesen hideget hagyott a cigarettásdobozunk emléke, ahogy már az úton el felejtettem, hogy mi is az amiért elindultam. Talán akkor sem tudtam igazán. A lényeg hogy itt vagyok és a Sztaniol Király csillog.
Egyszercsak azt mondja nekem, hogy nagyon fontos dolgunk van nekünk kettőnknek most. Én csak némán állok előtte. Azt mondja sokat ült itt egyedül a csillogásában,és rájött hogy neki feladata van. Feladata van, mégpedig nem is kicsi, az ő feladata az, hogy a Fölöslegecskéket megváltsa. Nem tudtam mit gondoljak, úgyhogy elmagyarázta mi a teendőnk. Azt mondta nem messze innen, van egy hatalmas elemlámpa. Az elemlámpa működőképes ugyan, de van egy apró hibája. Miután felkapcsoltad csak tizenöt percig ég, és utána kikapcsolódik magától. Én tudom, mondta, hogy csak annyira van szükségem, hogy a nagy elemlámpa egy pillanatig rámvilágítson. Testem visszaveri a fényt és csillogásom átadja nekem a megváltás kulcsait. Az egyetlen baj az, hogy több mint tizenöt percbe telik amig visszaérek a fény elé miután felkapcsoltam. De mostmár minden rendben lesz. A te feladatod az, hogy amikor jelzek a lámpát felkapcsold. Érted ugye, kérdi, én pedig bólintok.
Ami ezek után történt nagyon zavarosnak tűnik emlékeimben. Tudom, hogy megtaláltuk a nagy elemlámpát és én felkapcsoltam. Abban a pillanatban fény borította be a világot és a Sztaniol Király eltűnt. Sokat beszélnek azóta is arról a fényről, ahogy arról is, hogy a ti világotokban ezzel körülbelül egyidőben megjelent egy Elvis Presley nevű ember és azóta is erős lámpák fényében ünneplitek a csillogó megváltókat.
Ami engem illet, nos, volt egy ígéret aminek eleget kellett tegyek. Itt vagyok tehát és ahogy mindannyian az erdőben, én is feloldozást várok.
Fölöslegecskéknek nevezzük magunkat és a ti számolásotok szerint a tizenkettedik dimenzióban élünk. Világaink viszont nem teljesen elszigeteltek. Univerzumunkat a világotokat feltöltő hasztalan, vagy annak vélt tárgyak halmaza tölti ki. Egyszerűbben foglamazva: a Szemét.Lehet hogy ez nektek visszataszítónak hangzik, de az igazat megvallva mi nagyon jól érezzük itt magunkat. Gyakran nyílnak átjárási lehetőségeink a világotokba, de nagyon ritkán élünk vele, és ha meg is tesszük ti minket sohasem vesztek észre. Picik vagyunk, és úgy tudjuk hogy elmétek számára különben is láthatatlanok. Az idővel sajnos bajban vagyok, nehezen igazodok ki a sajátomban is, nemhogy a tietekkel megfelően egyeztessem, de mi is hozzátok hasonlóan öregedünk, és talán elég ha annyit mondok hogy történetem a ma már gyakran nagyon távolinak túnő fiatalkoromban játszódik. Ennek ellenére egy általánosabb kontaxtusban lehet hogy nem is volt annyira rég. Kedvesemmel éltem egy otthonosan berendezett cigarettásdobozban. A tetején azt írta hogy Lucky Strike és azt hogy rendkívül káros az egészségre de mi igazán remekül éreztük magunkat. Ahogy az mifelénk szokás tekergéssel és semmittevéssel töltöttük napjainkat, és azt kell mondjam boldogok voltunk. Boldogok amennyire egy Fölöslegecske lehet. Egészen addig a napig...
Nagyon szerettük egymást de nem éreztük sohasem szükségét annak hogy mindig eggyüt tekeregjünk. Egyik vagy másikunk gyakran több napig is eltünt a kartondobozok, törött porcelánok és rozsdás vasdarabok varázslatos rengetegében és amikor hazatért társának szeretetteli karjaiba tért haza hogy bolyongásáról mesélhessen az éjszakában. Egy este párom hazaért, megbottlott az küszöbön és miután felsegítetten kétségbeesetten tapogatózott kis kartonbútoraink között, hogy megtalálja az ágyat. Teljesen vak volt. Hiába fagattam hogy mit történt vele, semmit sem tudott mondani. Csak ült csendben és könnyezett. Nem tudtam mitévő legyek, úgyhogy fogtam magam és elindultam a Fölöslegecskék bölcséhez.
A Fölöslegecskék bölcsét mindenki ismerte és senki sem szerette. Nem tudom hogy miért, talán a természetünkhöz tartozik. Ennek ellenére sokan fordultak hozzá amikor tanácsra volt szükségük és sok barátomon segített. Ahogy megérkeztem törött villanykörtékkel díszített vityillója elé ő a kapuban állt és azt mondta várta már hogy jöjjek és hogy mi tartott ilyn sokáig. Azt mondta hallott arról, ami szerelmemmel történt és tudja mi az oka. Azt mondta, hogy ő valószínüleg nem is tud róla, de az egyetlen dolog ami állapotát megmagyarázhatja az, hogy találkozott a Sztaniol Királlyal. Egyáltalán nem értettem, úgyhogy a Fölöslegecskék bölcse elmagyarázta nekem, hogy a Sztaniol Király egy titokzatos figura, akit nagyon kevesnek ismernek mifelénk, mert a félelmetes könyv-és-papírcafatok sötét erdején és a hányással-teli óriás tál túlsó partján él, és akárki vetődött véletlenül ezekre a tályakra örökké elveszett utána. Nagyon különös az, hogy a Sztaniol Király elhagyta helyét és környékünkön bolyongott. Úgy gondolja, folytatta, hogy ha kedvesmen segíteni akarok, az egyetlen módja az, ha a Sztaniol Kiráyt magát felkeresem. Nem tudtam mitévő legyek, de ránk fölöslegesckékre az a jellemző, hogy keveset tétovázunk ha kalandról van szó, úgyhogy megkértem a bölcset rajzoljon egy térképet az erdőhöz, és haza se mentem, egyenesen nekivágtam a hosszú útnak.
Napokig tartott míg a könyv-és-papírcafatok erdejét elértem, és még tovább tartott amíg kusza ösvényein bolyongtam. Ahogy gyalogoltam szüntelen idegen hangok kísértettek minden oldalról, és amikor pihentem idegen világok látomásai tárultak fel szemeim előt és képtelen voltam megszabadúlni tőlük. A hangok gyakran hasonlítottak az enyémhez és a világok azokhoz, ahol akár bolyonghattam valamikor, de ahogy teltek a napok úgy éreztem elvesztem az eszemet. Reszkettem a hidegben és Fölöslegecske lelkemben egyre erőteljesebbé vált egy érzés amit nem tudnám, hogy szorongásnak vagy sóvárgásnak nevezzek. Elfáradtam és ledőltem. Lecsuktam a szemem és ahogy kinyitottam újra a papírcafatok körülöttem testet öltöttek és a gyűrött, betüktől tarka figurák körém álltak. Azt mondtam nekik, hogy nem akarok elmenni innen, itt akarok ékni az erdejükben mert a világom idegenné vált tőlem. Ők azt mondták, hogy általában nem engednek senkit el aki földjükre vetődött, de engem nem tarthatnak itt, mert amit én keresek azzal ők nem rendelkeznek. Annak, viszont, hogy eltávozok az erdőből ára van, és meg kell ígérnem nekik, hogy utam végén visszajövök és áldozatot mutatok be nekik. A papírhalmazok kettéváltak és kiutat nyitottak elém. Kiléptem és kábultan mentem tovább. Csak akkor torpantam meg amikor megéreztem az iszonyú bűzt és szemeim előtt ott volt. A hányással-teli óriás tál. Belevetettem magam.
A sűrű hányás olyan volt mint a futóhomok és én kétségbeesetten kapálóztam a másik partja felé. Néha elhaladtam a tál lakói mellett, akik nagyobb úszó ételdarabkák tetején szieztáztak. Legtöbbjük nevetett rajtam, de olyan is volt aki értetlenül bámulta a szenvedésem és közben csöpögött szájából a nyála. Testeik már-már a felismerhetetlenségig torzak voltak és hanguk hátborzongató, mint a szomjuságba pusztulók száraz torokszagattó sikolya. Kínomban ejtett könnyeim mintha sisteregtek volna a hányás savas felületén. Karjaimat kinyújtottam és megérintettem velük a partot, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott, nem tudok kimászni a szilárd talajra, és ahogy felnéztem ott volt előttem. A Sztaniol Király, teljes csillogó pompában. Hangja mély volt és megindító. Aztmondta nekem: "Az életen csak egyszer gázolsz át. Ezen a koncerten nincsen ráadás." Kivonszoltam testemet és a hányás hosszan nyúlt a lábam után.
A Sztaniol Király csillogott-villogott, de nem vakultam meg tőle, valahogy kellemes volt nézni azok után amin átestem. Azt mondta nagyon sajnálja ami a párommal történt, de engem teljesen hideget hagyott a cigarettásdobozunk emléke, ahogy már az úton el felejtettem, hogy mi is az amiért elindultam. Talán akkor sem tudtam igazán. A lényeg hogy itt vagyok és a Sztaniol Király csillog.
Egyszercsak azt mondja nekem, hogy nagyon fontos dolgunk van nekünk kettőnknek most. Én csak némán állok előtte. Azt mondja sokat ült itt egyedül a csillogásában,és rájött hogy neki feladata van. Feladata van, mégpedig nem is kicsi, az ő feladata az, hogy a Fölöslegecskéket megváltsa. Nem tudtam mit gondoljak, úgyhogy elmagyarázta mi a teendőnk. Azt mondta nem messze innen, van egy hatalmas elemlámpa. Az elemlámpa működőképes ugyan, de van egy apró hibája. Miután felkapcsoltad csak tizenöt percig ég, és utána kikapcsolódik magától. Én tudom, mondta, hogy csak annyira van szükségem, hogy a nagy elemlámpa egy pillanatig rámvilágítson. Testem visszaveri a fényt és csillogásom átadja nekem a megváltás kulcsait. Az egyetlen baj az, hogy több mint tizenöt percbe telik amig visszaérek a fény elé miután felkapcsoltam. De mostmár minden rendben lesz. A te feladatod az, hogy amikor jelzek a lámpát felkapcsold. Érted ugye, kérdi, én pedig bólintok.
Ami ezek után történt nagyon zavarosnak tűnik emlékeimben. Tudom, hogy megtaláltuk a nagy elemlámpát és én felkapcsoltam. Abban a pillanatban fény borította be a világot és a Sztaniol Király eltűnt. Sokat beszélnek azóta is arról a fényről, ahogy arról is, hogy a ti világotokban ezzel körülbelül egyidőben megjelent egy Elvis Presley nevű ember és azóta is erős lámpák fényében ünneplitek a csillogó megváltókat.
Ami engem illet, nos, volt egy ígéret aminek eleget kellett tegyek. Itt vagyok tehát és ahogy mindannyian az erdőben, én is feloldozást várok.
Monday, 2 March 2009
Short story no. 5 [Sylvia]
[This story, as well as the others are purely fictional, any resemblance with reality is just a product of my messed up mind! Note that I don’t smoke, I just wanted to pretend I did in this story… No brains were damaged during the process of writing this week’s story.]
The streets of Camden were empty. It was 5 in the morning when I left his apartment, the party was over… In a few minutes I realized that someone was after me. I freaked out so I sped up my steps. The only thing I could hear in this gloomy night was the sound of my heels on the concrete. It made me nervous… he might be still following me and then he would know where I am… Fuck, I have to take them off! So I did and I started running. I had to turn around to see if I am still being followed. It was a guy, I could see his face clearly, the streetlights flooded his figure with a yellowish light. He was a rather good looking, tall boy, white skin, big eyes, long black hair, Converses, skinnies, leather jacket… why the hell am I running from him?! I didn’t stop anyway, he was running after me and then he suddenly disappeared… I felt relieved… Then I realized that I have no idea where I am, I must be close to my flat anyway, I just don’t know this street or the other one… but now I’m safe aren’t I?!…
I sat down on the pavement and lighted a cigarette, the smoke gave me a light head, I felt tired and I just wanted to get home safe and fall on my bed… Now, where am I? I have to check the night buses, yeah, that’s it, then I’ll get home somehow, but where are the god damn stops? I stood up, put my shoes back on and started walking straight ahead. No fuckin’ way dude, it’s a dead end street. At the end of the street there was a huge pile of big black garbage bags next to the filled containers. Not a soul anywhere, I just stood there, starting to lose my patience… Okay, calm down, no one’s here, the guy stopped following you, just calm the fuck down and everything will be alright… I turned around and the guy who was following me was right in front of me. I froze. He pushed me and I fell on the garbage bags. I was hoping it’s a bad dream, but I had to start coping with the idea that it wasn’t. He squatted down and looked at me… I still found him good looking, his bone structure was amazing and he had a magical spark in his eyes.
“I’ve been stalking you for weeks precious, don’t be scared, you’re safe now! I can walk you home, I know where you live, I’ve been spending hours under your window until you turned off your lights every night. ”
Oh my Lord what a freak! Should I trust him? I don’t have too many options at this moment I’m afraid. And I was strangely attracted to him… He reached his hand towards me and helped me get up from the pile of garbage bags.
He held my hand and we walked down the street without saying one word until we got to my flat.
“Go to bed now, I’ll be watching over you precious!”
I looked out my window every night to see if he was there, but I never saw him again.
Subscribe to:
Posts (Atom)
