Story no. 5 [Ákos]

Mielőtt utamról mesélnék, úgy hiszem kell néhány szót ejtsek arról is hogy ki és mi vagyok voltaképpen.

Fölöslegecskéknek nevezzük magunkat és a ti számolásotok szerint a tizenkettedik dimenzióban élünk. Világaink viszont nem teljesen elszigeteltek. Univerzumunkat a világotokat feltöltő hasztalan, vagy annak vélt tárgyak halmaza tölti ki. Egyszerűbben foglamazva: a Szemét.Lehet hogy ez nektek visszataszítónak hangzik, de az igazat megvallva mi nagyon jól érezzük itt magunkat. Gyakran nyílnak átjárási lehetőségeink a világotokba, de nagyon ritkán élünk vele, és ha meg is tesszük ti minket sohasem vesztek észre. Picik vagyunk, és úgy tudjuk hogy elmétek számára különben is láthatatlanok. Az idővel sajnos bajban vagyok, nehezen igazodok ki a sajátomban is, nemhogy a tietekkel megfelően egyeztessem, de mi is hozzátok hasonlóan öregedünk, és talán elég ha annyit mondok hogy történetem a ma már gyakran nagyon távolinak túnő fiatalkoromban játszódik. Ennek ellenére egy általánosabb kontaxtusban lehet hogy nem is volt annyira rég. Kedvesemmel éltem egy otthonosan berendezett cigarettásdobozban. A tetején azt írta hogy Lucky Strike és azt hogy rendkívül káros az egészségre de mi igazán remekül éreztük magunkat. Ahogy az mifelénk szokás tekergéssel és semmittevéssel töltöttük napjainkat, és azt kell mondjam boldogok voltunk. Boldogok amennyire egy Fölöslegecske lehet. Egészen addig a napig...

Nagyon szerettük egymást de nem éreztük sohasem szükségét annak hogy mindig eggyüt tekeregjünk. Egyik vagy másikunk gyakran több napig is eltünt a kartondobozok, törött porcelánok és rozsdás vasdarabok varázslatos rengetegében és amikor hazatért társának szeretetteli karjaiba tért haza hogy bolyongásáról mesélhessen az éjszakában. Egy este párom hazaért, megbottlott az küszöbön és miután felsegítetten kétségbeesetten tapogatózott kis kartonbútoraink között, hogy megtalálja az ágyat. Teljesen vak volt. Hiába fagattam hogy mit történt vele, semmit sem tudott mondani. Csak ült csendben és könnyezett. Nem tudtam mitévő legyek, úgyhogy fogtam magam és elindultam a Fölöslegecskék bölcséhez.

A Fölöslegecskék bölcsét mindenki ismerte és senki sem szerette. Nem tudom hogy miért, talán a természetünkhöz tartozik. Ennek ellenére sokan fordultak hozzá amikor tanácsra volt szükségük és sok barátomon segített. Ahogy megérkeztem törött villanykörtékkel díszített vityillója elé ő a kapuban állt és azt mondta várta már hogy jöjjek és hogy mi tartott ilyn sokáig. Azt mondta hallott arról, ami szerelmemmel történt és tudja mi az oka. Azt mondta, hogy ő valószínüleg nem is tud róla, de az egyetlen dolog ami állapotát megmagyarázhatja az, hogy találkozott a Sztaniol Királlyal. Egyáltalán nem értettem, úgyhogy a Fölöslegecskék bölcse elmagyarázta nekem, hogy a Sztaniol Király egy titokzatos figura, akit nagyon kevesnek ismernek mifelénk, mert a félelmetes könyv-és-papírcafatok sötét erdején és a hányással-teli óriás tál túlsó partján él, és akárki vetődött véletlenül ezekre a tályakra örökké elveszett utána. Nagyon különös az, hogy a Sztaniol Király elhagyta helyét és környékünkön bolyongott. Úgy gondolja, folytatta, hogy ha kedvesmen segíteni akarok, az egyetlen módja az, ha a Sztaniol Kiráyt magát felkeresem. Nem tudtam mitévő legyek, de ránk fölöslegesckékre az a jellemző, hogy keveset tétovázunk ha kalandról van szó, úgyhogy megkértem a bölcset rajzoljon egy térképet az erdőhöz, és haza se mentem, egyenesen nekivágtam a hosszú útnak.

Napokig tartott míg a könyv-és-papírcafatok erdejét elértem, és még tovább tartott amíg kusza ösvényein bolyongtam. Ahogy gyalogoltam szüntelen idegen hangok kísértettek minden oldalról, és amikor pihentem idegen világok látomásai tárultak fel szemeim előt és képtelen voltam megszabadúlni tőlük. A hangok gyakran hasonlítottak az enyémhez és a világok azokhoz, ahol akár bolyonghattam valamikor, de ahogy teltek a napok úgy éreztem elvesztem az eszemet. Reszkettem a hidegben és Fölöslegecske lelkemben egyre erőteljesebbé vált egy érzés amit nem tudnám, hogy szorongásnak vagy sóvárgásnak nevezzek. Elfáradtam és ledőltem. Lecsuktam a szemem és ahogy kinyitottam újra a papírcafatok körülöttem testet öltöttek és a gyűrött, betüktől tarka figurák körém álltak. Azt mondtam nekik, hogy nem akarok elmenni innen, itt akarok ékni az erdejükben mert a világom idegenné vált tőlem. Ők azt mondták, hogy általában nem engednek senkit el aki földjükre vetődött, de engem nem tarthatnak itt, mert amit én keresek azzal ők nem rendelkeznek. Annak, viszont, hogy eltávozok az erdőből ára van, és meg kell ígérnem nekik, hogy utam végén visszajövök és áldozatot mutatok be nekik. A papírhalmazok kettéváltak és kiutat nyitottak elém. Kiléptem és kábultan mentem tovább. Csak akkor torpantam meg amikor megéreztem az iszonyú bűzt és szemeim előtt ott volt. A hányással-teli óriás tál. Belevetettem magam.

A sűrű hányás olyan volt mint a futóhomok és én kétségbeesetten kapálóztam a másik partja felé. Néha elhaladtam a tál lakói mellett, akik nagyobb úszó ételdarabkák tetején szieztáztak. Legtöbbjük nevetett rajtam, de olyan is volt aki értetlenül bámulta a szenvedésem és közben csöpögött szájából a nyála. Testeik már-már a felismerhetetlenségig torzak voltak és hanguk hátborzongató, mint a szomjuságba pusztulók száraz torokszagattó sikolya. Kínomban ejtett könnyeim mintha sisteregtek volna a hányás savas felületén. Karjaimat kinyújtottam és megérintettem velük a partot, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott, nem tudok kimászni a szilárd talajra, és ahogy felnéztem ott volt előttem. A Sztaniol Király, teljes csillogó pompában. Hangja mély volt és megindító. Aztmondta nekem: "Az életen csak egyszer gázolsz át. Ezen a koncerten nincsen ráadás." Kivonszoltam testemet és a hányás hosszan nyúlt a lábam után.

A Sztaniol Király csillogott-villogott, de nem vakultam meg tőle, valahogy kellemes volt nézni azok után amin átestem. Azt mondta nagyon sajnálja ami a párommal történt, de engem teljesen hideget hagyott a cigarettásdobozunk emléke, ahogy már az úton el felejtettem, hogy mi is az amiért elindultam. Talán akkor sem tudtam igazán. A lényeg hogy itt vagyok és a Sztaniol Király csillog.
Egyszercsak azt mondja nekem, hogy nagyon fontos dolgunk van nekünk kettőnknek most. Én csak némán állok előtte. Azt mondja sokat ült itt egyedül a csillogásában,és rájött hogy neki feladata van. Feladata van, mégpedig nem is kicsi, az ő feladata az, hogy a Fölöslegecskéket megváltsa. Nem tudtam mit gondoljak, úgyhogy elmagyarázta mi a teendőnk. Azt mondta nem messze innen, van egy hatalmas elemlámpa. Az elemlámpa működőképes ugyan, de van egy apró hibája. Miután felkapcsoltad csak tizenöt percig ég, és utána kikapcsolódik magától. Én tudom, mondta, hogy csak annyira van szükségem, hogy a nagy elemlámpa egy pillanatig rámvilágítson. Testem visszaveri a fényt és csillogásom átadja nekem a megváltás kulcsait. Az egyetlen baj az, hogy több mint tizenöt percbe telik amig visszaérek a fény elé miután felkapcsoltam. De mostmár minden rendben lesz. A te feladatod az, hogy amikor jelzek a lámpát felkapcsold. Érted ugye, kérdi, én pedig bólintok.

Ami ezek után történt nagyon zavarosnak tűnik emlékeimben. Tudom, hogy megtaláltuk a nagy elemlámpát és én felkapcsoltam. Abban a pillanatban fény borította be a világot és a Sztaniol Király eltűnt. Sokat beszélnek azóta is arról a fényről, ahogy arról is, hogy a ti világotokban ezzel körülbelül egyidőben megjelent egy Elvis Presley nevű ember és azóta is erős lámpák fényében ünneplitek a csillogó megváltókat.

Ami engem illet, nos, volt egy ígéret aminek eleget kellett tegyek. Itt vagyok tehát és ahogy mindannyian az erdőben, én is feloldozást várok.