Wednesday, 20 May 2009
Short story no. 8 [Sylvia]
Stay
It was the first time I was asked to housesit my uncle’s imposing Victorian house in the countryside. I really don’t know why on earth I accepted to do it in the first place, I am afraid to stay alone in the dark…
I’ve been at the house when I was a young child, I can barely remember it, all I know is that it looked like a big castle from a fairytale, with dark green ivy covering the brown brick walls, all the way up to the pointy rooftops.
It was a three hour journey by car to the house. It was a beautiful sunny autumn day. I parked in the front of the house. I always love how the small pebbles sound under the tires. The sight was breathtaking, the ivy turned into a never before seen ruby-like color, the setting sun reflected on the leaves and I felt overwhelmed by the beauty of the place. It was even more magnificent as I remembered it. My uncle invited me in, they were set to go, so we said goodbye and I closed the big wooden door which was incredibly heavy from the beautifully worked black iron frame.
I went upstairs to the guestroom, opened the window and I think I must have sat there for hours admiring the forest and breathing that fresh, crisp air, as it was already pitch dark when I realized that I was really cold.
I closed the window and went to the bathroom to turn on the hot water and have a long, relaxing bath. The bathroom floor was made of pure marble, there were lavenders in expensive Chinese vases in every corner, the mesmerizing scent made me a bit dizzy. I stopped the water and sat in the tub. It was so quiet, the only sound was that of the water still dripping slowly from the tap into my bathwater, making tiny waves. I fell asleep, the water turned ice cold and I was shivering when I got out.
I thought it was a bit strange that I was becoming so sleepy and tired, but then I realized that the strong air and the lavenders made me feel drowsy.
The massive wooden bed was covered in big white sheets and a puffy feather duvet with two large pillows. I felt like a princess. I turned off the lights, I couldn’t see a thing until my eyes got used to the dim lights of the night.
I could hear the evening bugs outside. I quickly fell asleep…
I woke up early in the morning, when the first rays of the sun appeared in the room. I went downstairs, made a cup of tea and sat in the garden in the big rocking chair. I was wishing for time to stop as I never felt so relaxed and calm before. I got tired of the busy, noisy city. I wanted to stay there forever and cease that very moment.
All of a sudden a black silhouette appeared over the road. I had no idea who it was, my uncle didn’t have any neighbors close by, only miles away. Postman, milkman, gardener…?
I got up and went closer to the road, but I couldn’t spot anyone. I thought that maybe it was an animal or something, or simply my mind was just playing tricks on me…
At the end I just decided to enjoy the beautiful autumn sunshine and forget about the whole thing.
I enjoyed the lazy day outside, I read all day and prepared a fresh vegetable supper. I wasn’t afraid for one second, which felt really good. I calmly went upstairs and prepared the usual evening rituals.
I fell asleep in just a few minutes again, but the second night wasn’t the same… A squeaky noise woke me up in the middle of the night, I heard someone coming up the stairs, I was terrified, I didn’t know what to do, I pulled out the drawer next to my bed as if I knew that I was going to find a small gun there. It wasn’t a robber, it was an old man, with white hair a black suit. He stood in front of my bed and looked at me. I didn’t believe in ghosts until that moment. In a few seconds he stared to speak, I dropped the gun and froze: We are all ghosts, you shouldn’t have come here, now the curse will fall on you and you shall haunt this house for all eternity with all of the people who deceased on these ancient holy grounds…
I woke up sweaty and mortified. I didn’t know if it was a nightmare or if the ghost of the old man was actually there… I couldn’t go back to sleep, but all I knew is that I didn’t want to spend another night there.
In the morning I packed up my things and decided to call my uncle and tell him what has happened and that I couldn’t do this for another night. The phone was dead, my mobile had no signal so I had to go to the village to use a public a phone. I locked up the house and put my bags in the car. I started driving and before I reached the main road all I saw in front of me was a huge abyss and I drove straight into it…
I can hear the evening bugs while my rocking chair slowly crumbles the pebbles…
It was the first time I was asked to housesit my uncle’s imposing Victorian house in the countryside. I really don’t know why on earth I accepted to do it in the first place, I am afraid to stay alone in the dark…
I’ve been at the house when I was a young child, I can barely remember it, all I know is that it looked like a big castle from a fairytale, with dark green ivy covering the brown brick walls, all the way up to the pointy rooftops.
It was a three hour journey by car to the house. It was a beautiful sunny autumn day. I parked in the front of the house. I always love how the small pebbles sound under the tires. The sight was breathtaking, the ivy turned into a never before seen ruby-like color, the setting sun reflected on the leaves and I felt overwhelmed by the beauty of the place. It was even more magnificent as I remembered it. My uncle invited me in, they were set to go, so we said goodbye and I closed the big wooden door which was incredibly heavy from the beautifully worked black iron frame.
I went upstairs to the guestroom, opened the window and I think I must have sat there for hours admiring the forest and breathing that fresh, crisp air, as it was already pitch dark when I realized that I was really cold.
I closed the window and went to the bathroom to turn on the hot water and have a long, relaxing bath. The bathroom floor was made of pure marble, there were lavenders in expensive Chinese vases in every corner, the mesmerizing scent made me a bit dizzy. I stopped the water and sat in the tub. It was so quiet, the only sound was that of the water still dripping slowly from the tap into my bathwater, making tiny waves. I fell asleep, the water turned ice cold and I was shivering when I got out.
I thought it was a bit strange that I was becoming so sleepy and tired, but then I realized that the strong air and the lavenders made me feel drowsy.
The massive wooden bed was covered in big white sheets and a puffy feather duvet with two large pillows. I felt like a princess. I turned off the lights, I couldn’t see a thing until my eyes got used to the dim lights of the night.
I could hear the evening bugs outside. I quickly fell asleep…
I woke up early in the morning, when the first rays of the sun appeared in the room. I went downstairs, made a cup of tea and sat in the garden in the big rocking chair. I was wishing for time to stop as I never felt so relaxed and calm before. I got tired of the busy, noisy city. I wanted to stay there forever and cease that very moment.
All of a sudden a black silhouette appeared over the road. I had no idea who it was, my uncle didn’t have any neighbors close by, only miles away. Postman, milkman, gardener…?
I got up and went closer to the road, but I couldn’t spot anyone. I thought that maybe it was an animal or something, or simply my mind was just playing tricks on me…
At the end I just decided to enjoy the beautiful autumn sunshine and forget about the whole thing.
I enjoyed the lazy day outside, I read all day and prepared a fresh vegetable supper. I wasn’t afraid for one second, which felt really good. I calmly went upstairs and prepared the usual evening rituals.
I fell asleep in just a few minutes again, but the second night wasn’t the same… A squeaky noise woke me up in the middle of the night, I heard someone coming up the stairs, I was terrified, I didn’t know what to do, I pulled out the drawer next to my bed as if I knew that I was going to find a small gun there. It wasn’t a robber, it was an old man, with white hair a black suit. He stood in front of my bed and looked at me. I didn’t believe in ghosts until that moment. In a few seconds he stared to speak, I dropped the gun and froze: We are all ghosts, you shouldn’t have come here, now the curse will fall on you and you shall haunt this house for all eternity with all of the people who deceased on these ancient holy grounds…
I woke up sweaty and mortified. I didn’t know if it was a nightmare or if the ghost of the old man was actually there… I couldn’t go back to sleep, but all I knew is that I didn’t want to spend another night there.
In the morning I packed up my things and decided to call my uncle and tell him what has happened and that I couldn’t do this for another night. The phone was dead, my mobile had no signal so I had to go to the village to use a public a phone. I locked up the house and put my bags in the car. I started driving and before I reached the main road all I saw in front of me was a huge abyss and I drove straight into it…
I can hear the evening bugs while my rocking chair slowly crumbles the pebbles…
Tuesday, 12 May 2009
Tuesday, 24 March 2009
Short Story n7 [Rob]
Kedves naplóm, eljött végre a mi időnk! A ronda nők ideje! Sosem éreztűk kívánatosabbnak magunkat. A hipotalmuszunk egész nap hányja az endorfint a testünkbe melytől szebbnek érezzük magunkat mint valaha. Menetrendszerint menetelünk és nem aggodunk, hogy lemaradunk egyről is, mert ott vagyunk időben, sőt már jócskán előtte várjuk, hogy sok évi kiéhezetségünket ne tudják kielégíteni. De nem adjuk fel! És ha fel is adnánk, biztos megerőszakolnának minket miközben az utcán miközben azon gondolkodnánk, hogy a kirakat tükre miattunk vagy a mindenperces földrengéstől tőrt be, és akkor meg mi értelme lenne passzívításunknak? Egyébbként sincs időnk a depresszióra, senkinek sincs, a poszt-apokalipszis hangulat mindeki felett úrrá lett és csak egy dolog érdekel bennünket, hogy ebben a sugárfertőzőtt világban minnél több torz gyerek szülessen, mivel arra számítúnk, hogy ha majd jönnek a földönkívűliek akkor meglátják a sok elbaszott fejű kezetlen egy métert se elérő túlkényesztetett szörnyecskéinket és űrsebességre kapcsolnak és elhúzznak a jó bűdős francba! Az apokalipszisben se hitt senki és tessék … Az idegenek sosem voltak ennyire közel hozzánk.
Short Story n7 [Akos]
Kedves napló, a hullákat már rég elvitte a reggeli váltás, de a halálszag még mindig egyformán járja át a várost és a tüdőmet. Nem tudom melyikben akarom kevésbé. Azt mondják ezt is meg lehet szokni. Azt mondják a tudósok mi vagyunk a legjobban alkalmazkodó állatfaj. És a rádioaktív eső mégis minden éjjel felkészületlenül talál valakit. Valakit aki egyedül kóborol a romok között, ki tudja kit vagy mit keresve. Valakit akinek éppen nincs ahova rejtőznie, ahova nem folyik be a méreg. Mindenki tudja, mindenki halkan mormolja, magában ahogy kabátját összehúzza: Számítani kell az esőre... mert nincs menekvés ha a felhők összegyűltek.
Mégis úgy tűnik, hogy a világvége után sem mehetünk mindig a biztosra. A legjobban alkalmazkodó és a legkevésbé életképes...
Mégis úgy tűnik, hogy a világvége után sem mehetünk mindig a biztosra. A legjobban alkalmazkodó és a legkevésbé életképes...
Monday, 23 March 2009
Short story no. 7 [Sylvia]
Dear Diary,
the Apocalypse lasted for a second, it was exactly how I imagined it would be. Now I am floating in an endless white nothing wondering if it will go on like this forever…
Monday, 16 March 2009
Short story no. 6 [Sylvia]
[Based on a true story]
I was walking home covered in blood, it was dripping from my hands and my face was stained as well. A boy was in front of me and he told me that my Halloween costume is really nice.
It’s not a Halloween costume, I just slashed my boyfriend in pieces!
I was walking home covered in blood, it was dripping from my hands and my face was stained as well. A boy was in front of me and he told me that my Halloween costume is really nice.
It’s not a Halloween costume, I just slashed my boyfriend in pieces!
Short story nr6 (Ákos)
- Nincs békém,
s nem szítok háboruságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok, s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell, s ölelném a világot. Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot, nem tart meg, és nem oldja kötelékem, Ámor nem öl meg, s nem lazítja fékem, de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon, és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék,
s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek, nevetve könnyezem, bánatból élek, egyformán fáj életem és halálom, ide jutottam, drága Hölgyem,
érted.*
(A színtéren világosság támad, testek halmát látjuk, mint orgia után, és egy szétrombolt szobát. Egyikük az ablaknál áll. Betoppan a Narrátor. Rikítóan sápadt Óriás, fekete szmokingban és csokornyakkendővel. Mélyet sóhajt majd megszólal:...)
- Szörnyeteg félálomban halgatta végig barátja monológját. A mellete fekvő szépség lehúzta róla a takarót, úgyhogy dideregve ült fel és piszkálta ki a csipákat szeméből. Szellem a nyitott ablak előtt öntötte ki lelkét, de nem valószínű, hogy vaegy járókelőt is eltalált volna. A kifáradt testek kupacai nem nyújtottak homogén tájképet. Volt aki teljesen felfedte mellét és ágyékát, nyugalmat sugallva, és mosolyban pihent, míg olyan is volt aki görcsösen összekucorodva igyekezett talán védeni magáét a rémálmok állati hadseregétől. Mindnyájan mintha ragyogtak volna kicsit a korai fényben.
- A kurva életbe Szellem!(Szólal meg a szörnyeteg) Szarrá fagytam teljesen! Csukd be azt a baszott ablakot légyszives...
- A lakást csak a tegnap foglalta el a káoszhadsereg, de persze nagyon kevés az, ami az éjszaka után épen megmaradhatott benne. Az emberi tákolmányok romlandóak és törékenyek, már pusztán elkerülhetetlenségéből kifolyólag olyan, mintha nem is használatuk, hanem sokkal inkább pusztulásuk volna létrejöttüknek a célja. Azért jönnek létre hogy elromoljanak és kicserélődjenek, de még ebben a kiszámíthatatlan állapotban is az egyetlen uralkodó szentség, ha kimondatlanul, illetve elhallgatás által is, a tulajdon szentsége. Igen, tisztelt közönség... Reformátorok hithű és bátor társasága ez.
Az illető eretnek, akinek iratai a lakás birtoklásáról vallanának Eleonórának, hittérítőink koronázatlan királynőjének távoli rokona. Tőle tudjuk azt, hogy a fickó éppen hegyvidéki nyaralójában telel, sízteti aktuális kurváját, vagy szürcsöli a tűzhely mellett félrészegen a pezsgőt, ahogy azt is, hogy a szomszéd alig néhány napja költözött be, szóval nem ismerik egymást. A körülmények aligha lehetnének jobbak.
Amikor istentelenünk hazaér lakását háborúdúlta romhalmazként találja, miután a postaládából a legalább egy, ajtónyitás hiányában tanu által aláírott, nevére szóló csendháborítási bírságot kiemelte.
És örvend majd, mert olcsón megúszta.
Eleonóra félmeztelenül fekszik egy gyönyörű antik kanapé maradványain. Mellbimbóinak csupasz szilárdsága a fennségesség didergető érzését keltik és mozdulatlansága olyan, mint a végtelen tiszta égbolt. Szörnyeteg szétnéz.
Kettejükön kívül csak egy bajtársuk van ébren, aki a sarokban ül hugytócsája közepén, finoman himbálózik és reszket. Mosolyog és könnyezik miközben a plafonon egy vérfoltot bámul.
A szétzúzott bútordarabok között egyetlen kis faragott sarkú éjjeliszekrény maradt valahogy épen. Tetején egy porcelán szobrocska áll, amely pompázó színekben ábrázol egy táncoló párost.
Érintetlen, mit ahogy tán csak az angyalok lehetnek.
- Nem bírok itt ülni.(...halkan a Szellem)
Húzunk a picsába?
...............................................................................................................................................
(Az utca egy mozgó színtér, az épületek mintha löknék ki egymást a színfalak mögé és hőseink egyhelyben trappolnak. Narrátorunk egy felfüggesztett állványon lebeg a hátuk mögött...)
- Szellem olyan méltósággal menetel, mintha az egész várost ő építette, nemzette, és nevelte volna azzá az utolérhetetlenséggé ami, míg a szörnyeteg hátborzongató csatakiáltásokat hallat egy-egy ördögi grimasz mellett ahányszor egy vénaszonny a háttérrel eggyüt elsiklani látszik mellettük. A lakosok csak ellenkező irányba haladnak, mintha maguk sem lennének különbözőek a fák, autók, házak és üvegtornyok rengetegétől amelyek a térben és a történetben oly hűen elhelyezik őket. A fizikusok szerint az égbolt nem létezik az anyag hideg kontinuitásában, nem érezzük valóban éppen ennyire magányosnak magunkat, kedves közönség, ahányszor mélyen beszívjük tüdőnkbe a csípős ammóniszagú életet?
- Vegyszereket akarunk!
Vegyszerek Kellnek!!
(...kiált fel lelkük közös rezdüléseként a Szellem)
- A szörnyeteg piruettet vág, két telefonhívás, találka a megbeszélt helyen, kisütött közben a nap erős reflektorfénye, elsétálhatunk mindannyian a parkba, velünk tartanak? Hát persze hogy velünk.
...............................................................................................................................................
(Csupasz fák sűrű ágazata között a fény különböző színekben játszik. Eleinte lassan, mint a legnagyobb szimfóniák kezdeti percei.)
- Tudjuk-e, kedves közönség, mit is jelent ez a sokathasznált szavunk, hogy 'boldogság'? A nyelv nem tesz egyebet mint erőszakot, filozófusaink minden követ felemelnek, ő egyebet sem akar mint elbújni előlük, ha a boldogság egy személy lenne, higgyék el nekem hölgyeim és uraim, eddig nemcsak a legsötétebb sikátorok relytekébe, hanem egyenesen az őrületbe kergették volna szegényt. Legélénkebben ugye, még a maga fennkölt személytelenségében is általában éppen ott találkozunk vele.
A levegő illata ilyenkor a felhőtlen gyermekkor és az első szerelem tündéri verejtékének tökéletesen kevert parfümjeként írható le.
Mikor is érkezett a szirének a hadserege, amely a park eldugott padjához kiséri hőseinket?
(A játék hirtelenszerű törésekben vezet ahogy a tételezett égbolt elborul, de a fények csak élesebbek lesznek és gyorsabbak.)
- Hogy pontosan mikor vált eggyé kettejük teste? Nos, tisztelt közönség, a válaszom annyi, hogy soha. Mindigis egyek voltak. Sziámi ikrekként születtek, hajdanán, időkben amikre mi már alig emlékezhetünk. Tudom hogy önök hisznek nekem. Íme hát, itt van, most saját szemükkel is láthatják és ámulhatnak, hölgyeim és uraim: Két fej egy testen! A jobb és bal kéz a neki megfelelő fej által irányított, de mellkasuktól lefele mindent közösen éreznek. Szellem simogatni kezdi ágyékukat, arcukkal egymás felé fordulnak és szájon csókolják egymást. Teljesen átadják magukat a kéjnek, péniszük merev, mint a rideg csont, de az élvezet mintha nagyon is élő, pici pókok hadseregeként mászna fel idegpályáik összeszőtt hálóján, Hatalmasat lövell és abban a pillanatban kettészakadnak. Gerincük mentén hasadnak, úgy fetrengenek a kifolyt szerveik között mint partra vetett halak az élet vize mellett. A fájdalom idegtépő, de lassan mindkettejüknek kinő hiányzó oldala és ruháik is egésszé fonódnak betakarva a friss bőr többszörös meztelenségét.
A Szörnyeteg a padon ül, szellem a földön kuporog.
Hosszú percekig némán bámulják egymást, majd a Szellem telítettségének tudatára ébredve letolja a nadrágját és elkezd szarni. A kolbásszerű vastag ürülékzsinór folyamatosan ömlik ánuszából. Amikor elakad kétkézzel megfogja és elkezdi húzni. Mint a sors végtelen fonalát húzza ki magából emésztésének hulladékát, amíg azt nem veszi észre, hogy Szörnyeteg visítva mered a hátsójára. Hátranéz és hasító fájdalommal veszi észre hogy hatalmas vértócsán kuporog. Kihúzta saját beleit testéből.
A Szörnyeteg felpattan, hozzáugrik, egyik kezével benyúl, és kitágítja barátja kifordított nyílását, míg a másikkal elkeseredetten próbálja visszapakolni a vérző béltekercseket. Hangosan bőgnek és öklendeznek. Ahogy végzett odahajol és kétségbeesésében vadul nyaldosni kezdi az elhasadt lyukat.
A Szellem már alig nyögdécsel, majd egyre hangosabban köhögi ki a szavakat:
- Eleonóra...
Meghalt.
Nincs többé.
Megöltem a Kurvát!!
- Hangosan nevet, feltápászkodik, kitépi magát barátja kezei közül és teljes lendülettel nekiveri fejét a pad sarkának.
A Szörnyeteg bámulja a gyorsan vérző halántékot,
A fények játéka egyre gyorsabb és végül elájul.
...............................................................................................................................................
(Színterünk a pince ahol társaságunk kedvenc eggyüttesük koncertjein, a sztroboszkopók alatt mindig egymásratalál. Szörnyeteg hőn szeretett dalára ébred. Mindannyian ittvannak kivéve Eleonórát és a Szellemet. Narrátorunk mintha még magasabb és sápadtabb lenne mint eddig...)
- Hát itt vagyunk kedves barátaim, gondolom várták már hogy megérkezzünk, elnézésüket kérem ha bevezetőnket talán kicsit hosszúra nyújtottam. Nemsokára a szereplőkkel eggyüt mindannyian közösen mulathatunk, de természetesen meg kell előbb várnunk az est királyát és királynőjét. Ó, de végszóra, itt is vannak, nézzék, hát nem gyönyörűek? Micsoda látványt nyújt Szellem szokásos harcidíszében, véráztatta arcán megcsillan az örök éjszaka, és királynőnk... Vakítóan fehér mint ahogy csak valódi arisztokrata lehet!
Nézzék, a táncparkett kiürül számukra, és íme a csók amire mindannyian vártunk... nem is húzom a szót tovább kedveseim, kezdődjön akkor a buli!!
(A Közönségben elsőnek egy csontváz pattan fel, kurjontgat és táncra perdül, de hamarosan példáját követi minden farkasember, zombi és boszorkány. Táncolnak... féktelenül táncolnak, de táncukat mindeki nagyon is jól ismeri. Táncolnak mert ők maguk sem léteznek, esetleg a táncuk. Nem léteznek amúgy betük sem, szavak vagy mondatok. Nemléteznek ének és nemléteznek mások. Nemlétezik béke és nem létezik háború, nem létezik félelem és nem létezik remény, nem létezik öröm, nem létezik bánat, nyelv, szeretet, szabadság, gyűlölet, nem...
Te Létezel Hölgyem!
És pompázó színekben táncolsz.
*Francesco Petrarca: Nincs Békém (Sárközi György fordítása)
s nem szítok háboruságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok, s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell, s ölelném a világot. Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot, nem tart meg, és nem oldja kötelékem, Ámor nem öl meg, s nem lazítja fékem, de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon, és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék,
s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek, nevetve könnyezem, bánatból élek, egyformán fáj életem és halálom, ide jutottam, drága Hölgyem,
érted.*
(A színtéren világosság támad, testek halmát látjuk, mint orgia után, és egy szétrombolt szobát. Egyikük az ablaknál áll. Betoppan a Narrátor. Rikítóan sápadt Óriás, fekete szmokingban és csokornyakkendővel. Mélyet sóhajt majd megszólal:...)
- Szörnyeteg félálomban halgatta végig barátja monológját. A mellete fekvő szépség lehúzta róla a takarót, úgyhogy dideregve ült fel és piszkálta ki a csipákat szeméből. Szellem a nyitott ablak előtt öntötte ki lelkét, de nem valószínű, hogy vaegy járókelőt is eltalált volna. A kifáradt testek kupacai nem nyújtottak homogén tájképet. Volt aki teljesen felfedte mellét és ágyékát, nyugalmat sugallva, és mosolyban pihent, míg olyan is volt aki görcsösen összekucorodva igyekezett talán védeni magáét a rémálmok állati hadseregétől. Mindnyájan mintha ragyogtak volna kicsit a korai fényben.
- A kurva életbe Szellem!(Szólal meg a szörnyeteg) Szarrá fagytam teljesen! Csukd be azt a baszott ablakot légyszives...
- A lakást csak a tegnap foglalta el a káoszhadsereg, de persze nagyon kevés az, ami az éjszaka után épen megmaradhatott benne. Az emberi tákolmányok romlandóak és törékenyek, már pusztán elkerülhetetlenségéből kifolyólag olyan, mintha nem is használatuk, hanem sokkal inkább pusztulásuk volna létrejöttüknek a célja. Azért jönnek létre hogy elromoljanak és kicserélődjenek, de még ebben a kiszámíthatatlan állapotban is az egyetlen uralkodó szentség, ha kimondatlanul, illetve elhallgatás által is, a tulajdon szentsége. Igen, tisztelt közönség... Reformátorok hithű és bátor társasága ez.
Az illető eretnek, akinek iratai a lakás birtoklásáról vallanának Eleonórának, hittérítőink koronázatlan királynőjének távoli rokona. Tőle tudjuk azt, hogy a fickó éppen hegyvidéki nyaralójában telel, sízteti aktuális kurváját, vagy szürcsöli a tűzhely mellett félrészegen a pezsgőt, ahogy azt is, hogy a szomszéd alig néhány napja költözött be, szóval nem ismerik egymást. A körülmények aligha lehetnének jobbak.
Amikor istentelenünk hazaér lakását háborúdúlta romhalmazként találja, miután a postaládából a legalább egy, ajtónyitás hiányában tanu által aláírott, nevére szóló csendháborítási bírságot kiemelte.
És örvend majd, mert olcsón megúszta.
Eleonóra félmeztelenül fekszik egy gyönyörű antik kanapé maradványain. Mellbimbóinak csupasz szilárdsága a fennségesség didergető érzését keltik és mozdulatlansága olyan, mint a végtelen tiszta égbolt. Szörnyeteg szétnéz.
Kettejükön kívül csak egy bajtársuk van ébren, aki a sarokban ül hugytócsája közepén, finoman himbálózik és reszket. Mosolyog és könnyezik miközben a plafonon egy vérfoltot bámul.
A szétzúzott bútordarabok között egyetlen kis faragott sarkú éjjeliszekrény maradt valahogy épen. Tetején egy porcelán szobrocska áll, amely pompázó színekben ábrázol egy táncoló párost.
Érintetlen, mit ahogy tán csak az angyalok lehetnek.
- Nem bírok itt ülni.(...halkan a Szellem)
Húzunk a picsába?
...............................................................................................................................................
(Az utca egy mozgó színtér, az épületek mintha löknék ki egymást a színfalak mögé és hőseink egyhelyben trappolnak. Narrátorunk egy felfüggesztett állványon lebeg a hátuk mögött...)
- Szellem olyan méltósággal menetel, mintha az egész várost ő építette, nemzette, és nevelte volna azzá az utolérhetetlenséggé ami, míg a szörnyeteg hátborzongató csatakiáltásokat hallat egy-egy ördögi grimasz mellett ahányszor egy vénaszonny a háttérrel eggyüt elsiklani látszik mellettük. A lakosok csak ellenkező irányba haladnak, mintha maguk sem lennének különbözőek a fák, autók, házak és üvegtornyok rengetegétől amelyek a térben és a történetben oly hűen elhelyezik őket. A fizikusok szerint az égbolt nem létezik az anyag hideg kontinuitásában, nem érezzük valóban éppen ennyire magányosnak magunkat, kedves közönség, ahányszor mélyen beszívjük tüdőnkbe a csípős ammóniszagú életet?
- Vegyszereket akarunk!
Vegyszerek Kellnek!!
(...kiált fel lelkük közös rezdüléseként a Szellem)
- A szörnyeteg piruettet vág, két telefonhívás, találka a megbeszélt helyen, kisütött közben a nap erős reflektorfénye, elsétálhatunk mindannyian a parkba, velünk tartanak? Hát persze hogy velünk.
...............................................................................................................................................
(Csupasz fák sűrű ágazata között a fény különböző színekben játszik. Eleinte lassan, mint a legnagyobb szimfóniák kezdeti percei.)
- Tudjuk-e, kedves közönség, mit is jelent ez a sokathasznált szavunk, hogy 'boldogság'? A nyelv nem tesz egyebet mint erőszakot, filozófusaink minden követ felemelnek, ő egyebet sem akar mint elbújni előlük, ha a boldogság egy személy lenne, higgyék el nekem hölgyeim és uraim, eddig nemcsak a legsötétebb sikátorok relytekébe, hanem egyenesen az őrületbe kergették volna szegényt. Legélénkebben ugye, még a maga fennkölt személytelenségében is általában éppen ott találkozunk vele.
A levegő illata ilyenkor a felhőtlen gyermekkor és az első szerelem tündéri verejtékének tökéletesen kevert parfümjeként írható le.
Mikor is érkezett a szirének a hadserege, amely a park eldugott padjához kiséri hőseinket?
(A játék hirtelenszerű törésekben vezet ahogy a tételezett égbolt elborul, de a fények csak élesebbek lesznek és gyorsabbak.)
- Hogy pontosan mikor vált eggyé kettejük teste? Nos, tisztelt közönség, a válaszom annyi, hogy soha. Mindigis egyek voltak. Sziámi ikrekként születtek, hajdanán, időkben amikre mi már alig emlékezhetünk. Tudom hogy önök hisznek nekem. Íme hát, itt van, most saját szemükkel is láthatják és ámulhatnak, hölgyeim és uraim: Két fej egy testen! A jobb és bal kéz a neki megfelelő fej által irányított, de mellkasuktól lefele mindent közösen éreznek. Szellem simogatni kezdi ágyékukat, arcukkal egymás felé fordulnak és szájon csókolják egymást. Teljesen átadják magukat a kéjnek, péniszük merev, mint a rideg csont, de az élvezet mintha nagyon is élő, pici pókok hadseregeként mászna fel idegpályáik összeszőtt hálóján, Hatalmasat lövell és abban a pillanatban kettészakadnak. Gerincük mentén hasadnak, úgy fetrengenek a kifolyt szerveik között mint partra vetett halak az élet vize mellett. A fájdalom idegtépő, de lassan mindkettejüknek kinő hiányzó oldala és ruháik is egésszé fonódnak betakarva a friss bőr többszörös meztelenségét.
A Szörnyeteg a padon ül, szellem a földön kuporog.
Hosszú percekig némán bámulják egymást, majd a Szellem telítettségének tudatára ébredve letolja a nadrágját és elkezd szarni. A kolbásszerű vastag ürülékzsinór folyamatosan ömlik ánuszából. Amikor elakad kétkézzel megfogja és elkezdi húzni. Mint a sors végtelen fonalát húzza ki magából emésztésének hulladékát, amíg azt nem veszi észre, hogy Szörnyeteg visítva mered a hátsójára. Hátranéz és hasító fájdalommal veszi észre hogy hatalmas vértócsán kuporog. Kihúzta saját beleit testéből.
A Szörnyeteg felpattan, hozzáugrik, egyik kezével benyúl, és kitágítja barátja kifordított nyílását, míg a másikkal elkeseredetten próbálja visszapakolni a vérző béltekercseket. Hangosan bőgnek és öklendeznek. Ahogy végzett odahajol és kétségbeesésében vadul nyaldosni kezdi az elhasadt lyukat.
A Szellem már alig nyögdécsel, majd egyre hangosabban köhögi ki a szavakat:
- Eleonóra...
Meghalt.
Nincs többé.
Megöltem a Kurvát!!
- Hangosan nevet, feltápászkodik, kitépi magát barátja kezei közül és teljes lendülettel nekiveri fejét a pad sarkának.
A Szörnyeteg bámulja a gyorsan vérző halántékot,
A fények játéka egyre gyorsabb és végül elájul.
...............................................................................................................................................
(Színterünk a pince ahol társaságunk kedvenc eggyüttesük koncertjein, a sztroboszkopók alatt mindig egymásratalál. Szörnyeteg hőn szeretett dalára ébred. Mindannyian ittvannak kivéve Eleonórát és a Szellemet. Narrátorunk mintha még magasabb és sápadtabb lenne mint eddig...)
- Hát itt vagyunk kedves barátaim, gondolom várták már hogy megérkezzünk, elnézésüket kérem ha bevezetőnket talán kicsit hosszúra nyújtottam. Nemsokára a szereplőkkel eggyüt mindannyian közösen mulathatunk, de természetesen meg kell előbb várnunk az est királyát és királynőjét. Ó, de végszóra, itt is vannak, nézzék, hát nem gyönyörűek? Micsoda látványt nyújt Szellem szokásos harcidíszében, véráztatta arcán megcsillan az örök éjszaka, és királynőnk... Vakítóan fehér mint ahogy csak valódi arisztokrata lehet!
Nézzék, a táncparkett kiürül számukra, és íme a csók amire mindannyian vártunk... nem is húzom a szót tovább kedveseim, kezdődjön akkor a buli!!
(A Közönségben elsőnek egy csontváz pattan fel, kurjontgat és táncra perdül, de hamarosan példáját követi minden farkasember, zombi és boszorkány. Táncolnak... féktelenül táncolnak, de táncukat mindeki nagyon is jól ismeri. Táncolnak mert ők maguk sem léteznek, esetleg a táncuk. Nem léteznek amúgy betük sem, szavak vagy mondatok. Nemléteznek ének és nemléteznek mások. Nemlétezik béke és nem létezik háború, nem létezik félelem és nem létezik remény, nem létezik öröm, nem létezik bánat, nyelv, szeretet, szabadság, gyűlölet, nem...
Te Létezel Hölgyem!
És pompázó színekben táncolsz.
*Francesco Petrarca: Nincs Békém (Sárközi György fordítása)
Tuesday, 3 March 2009
Story no. 5 [Ákos]
Mielőtt utamról mesélnék, úgy hiszem kell néhány szót ejtsek arról is hogy ki és mi vagyok voltaképpen.
Fölöslegecskéknek nevezzük magunkat és a ti számolásotok szerint a tizenkettedik dimenzióban élünk. Világaink viszont nem teljesen elszigeteltek. Univerzumunkat a világotokat feltöltő hasztalan, vagy annak vélt tárgyak halmaza tölti ki. Egyszerűbben foglamazva: a Szemét.Lehet hogy ez nektek visszataszítónak hangzik, de az igazat megvallva mi nagyon jól érezzük itt magunkat. Gyakran nyílnak átjárási lehetőségeink a világotokba, de nagyon ritkán élünk vele, és ha meg is tesszük ti minket sohasem vesztek észre. Picik vagyunk, és úgy tudjuk hogy elmétek számára különben is láthatatlanok. Az idővel sajnos bajban vagyok, nehezen igazodok ki a sajátomban is, nemhogy a tietekkel megfelően egyeztessem, de mi is hozzátok hasonlóan öregedünk, és talán elég ha annyit mondok hogy történetem a ma már gyakran nagyon távolinak túnő fiatalkoromban játszódik. Ennek ellenére egy általánosabb kontaxtusban lehet hogy nem is volt annyira rég. Kedvesemmel éltem egy otthonosan berendezett cigarettásdobozban. A tetején azt írta hogy Lucky Strike és azt hogy rendkívül káros az egészségre de mi igazán remekül éreztük magunkat. Ahogy az mifelénk szokás tekergéssel és semmittevéssel töltöttük napjainkat, és azt kell mondjam boldogok voltunk. Boldogok amennyire egy Fölöslegecske lehet. Egészen addig a napig...
Nagyon szerettük egymást de nem éreztük sohasem szükségét annak hogy mindig eggyüt tekeregjünk. Egyik vagy másikunk gyakran több napig is eltünt a kartondobozok, törött porcelánok és rozsdás vasdarabok varázslatos rengetegében és amikor hazatért társának szeretetteli karjaiba tért haza hogy bolyongásáról mesélhessen az éjszakában. Egy este párom hazaért, megbottlott az küszöbön és miután felsegítetten kétségbeesetten tapogatózott kis kartonbútoraink között, hogy megtalálja az ágyat. Teljesen vak volt. Hiába fagattam hogy mit történt vele, semmit sem tudott mondani. Csak ült csendben és könnyezett. Nem tudtam mitévő legyek, úgyhogy fogtam magam és elindultam a Fölöslegecskék bölcséhez.
A Fölöslegecskék bölcsét mindenki ismerte és senki sem szerette. Nem tudom hogy miért, talán a természetünkhöz tartozik. Ennek ellenére sokan fordultak hozzá amikor tanácsra volt szükségük és sok barátomon segített. Ahogy megérkeztem törött villanykörtékkel díszített vityillója elé ő a kapuban állt és azt mondta várta már hogy jöjjek és hogy mi tartott ilyn sokáig. Azt mondta hallott arról, ami szerelmemmel történt és tudja mi az oka. Azt mondta, hogy ő valószínüleg nem is tud róla, de az egyetlen dolog ami állapotát megmagyarázhatja az, hogy találkozott a Sztaniol Királlyal. Egyáltalán nem értettem, úgyhogy a Fölöslegecskék bölcse elmagyarázta nekem, hogy a Sztaniol Király egy titokzatos figura, akit nagyon kevesnek ismernek mifelénk, mert a félelmetes könyv-és-papírcafatok sötét erdején és a hányással-teli óriás tál túlsó partján él, és akárki vetődött véletlenül ezekre a tályakra örökké elveszett utána. Nagyon különös az, hogy a Sztaniol Király elhagyta helyét és környékünkön bolyongott. Úgy gondolja, folytatta, hogy ha kedvesmen segíteni akarok, az egyetlen módja az, ha a Sztaniol Kiráyt magát felkeresem. Nem tudtam mitévő legyek, de ránk fölöslegesckékre az a jellemző, hogy keveset tétovázunk ha kalandról van szó, úgyhogy megkértem a bölcset rajzoljon egy térképet az erdőhöz, és haza se mentem, egyenesen nekivágtam a hosszú útnak.
Napokig tartott míg a könyv-és-papírcafatok erdejét elértem, és még tovább tartott amíg kusza ösvényein bolyongtam. Ahogy gyalogoltam szüntelen idegen hangok kísértettek minden oldalról, és amikor pihentem idegen világok látomásai tárultak fel szemeim előt és képtelen voltam megszabadúlni tőlük. A hangok gyakran hasonlítottak az enyémhez és a világok azokhoz, ahol akár bolyonghattam valamikor, de ahogy teltek a napok úgy éreztem elvesztem az eszemet. Reszkettem a hidegben és Fölöslegecske lelkemben egyre erőteljesebbé vált egy érzés amit nem tudnám, hogy szorongásnak vagy sóvárgásnak nevezzek. Elfáradtam és ledőltem. Lecsuktam a szemem és ahogy kinyitottam újra a papírcafatok körülöttem testet öltöttek és a gyűrött, betüktől tarka figurák körém álltak. Azt mondtam nekik, hogy nem akarok elmenni innen, itt akarok ékni az erdejükben mert a világom idegenné vált tőlem. Ők azt mondták, hogy általában nem engednek senkit el aki földjükre vetődött, de engem nem tarthatnak itt, mert amit én keresek azzal ők nem rendelkeznek. Annak, viszont, hogy eltávozok az erdőből ára van, és meg kell ígérnem nekik, hogy utam végén visszajövök és áldozatot mutatok be nekik. A papírhalmazok kettéváltak és kiutat nyitottak elém. Kiléptem és kábultan mentem tovább. Csak akkor torpantam meg amikor megéreztem az iszonyú bűzt és szemeim előtt ott volt. A hányással-teli óriás tál. Belevetettem magam.
A sűrű hányás olyan volt mint a futóhomok és én kétségbeesetten kapálóztam a másik partja felé. Néha elhaladtam a tál lakói mellett, akik nagyobb úszó ételdarabkák tetején szieztáztak. Legtöbbjük nevetett rajtam, de olyan is volt aki értetlenül bámulta a szenvedésem és közben csöpögött szájából a nyála. Testeik már-már a felismerhetetlenségig torzak voltak és hanguk hátborzongató, mint a szomjuságba pusztulók száraz torokszagattó sikolya. Kínomban ejtett könnyeim mintha sisteregtek volna a hányás savas felületén. Karjaimat kinyújtottam és megérintettem velük a partot, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott, nem tudok kimászni a szilárd talajra, és ahogy felnéztem ott volt előttem. A Sztaniol Király, teljes csillogó pompában. Hangja mély volt és megindító. Aztmondta nekem: "Az életen csak egyszer gázolsz át. Ezen a koncerten nincsen ráadás." Kivonszoltam testemet és a hányás hosszan nyúlt a lábam után.
A Sztaniol Király csillogott-villogott, de nem vakultam meg tőle, valahogy kellemes volt nézni azok után amin átestem. Azt mondta nagyon sajnálja ami a párommal történt, de engem teljesen hideget hagyott a cigarettásdobozunk emléke, ahogy már az úton el felejtettem, hogy mi is az amiért elindultam. Talán akkor sem tudtam igazán. A lényeg hogy itt vagyok és a Sztaniol Király csillog.
Egyszercsak azt mondja nekem, hogy nagyon fontos dolgunk van nekünk kettőnknek most. Én csak némán állok előtte. Azt mondja sokat ült itt egyedül a csillogásában,és rájött hogy neki feladata van. Feladata van, mégpedig nem is kicsi, az ő feladata az, hogy a Fölöslegecskéket megváltsa. Nem tudtam mit gondoljak, úgyhogy elmagyarázta mi a teendőnk. Azt mondta nem messze innen, van egy hatalmas elemlámpa. Az elemlámpa működőképes ugyan, de van egy apró hibája. Miután felkapcsoltad csak tizenöt percig ég, és utána kikapcsolódik magától. Én tudom, mondta, hogy csak annyira van szükségem, hogy a nagy elemlámpa egy pillanatig rámvilágítson. Testem visszaveri a fényt és csillogásom átadja nekem a megváltás kulcsait. Az egyetlen baj az, hogy több mint tizenöt percbe telik amig visszaérek a fény elé miután felkapcsoltam. De mostmár minden rendben lesz. A te feladatod az, hogy amikor jelzek a lámpát felkapcsold. Érted ugye, kérdi, én pedig bólintok.
Ami ezek után történt nagyon zavarosnak tűnik emlékeimben. Tudom, hogy megtaláltuk a nagy elemlámpát és én felkapcsoltam. Abban a pillanatban fény borította be a világot és a Sztaniol Király eltűnt. Sokat beszélnek azóta is arról a fényről, ahogy arról is, hogy a ti világotokban ezzel körülbelül egyidőben megjelent egy Elvis Presley nevű ember és azóta is erős lámpák fényében ünneplitek a csillogó megváltókat.
Ami engem illet, nos, volt egy ígéret aminek eleget kellett tegyek. Itt vagyok tehát és ahogy mindannyian az erdőben, én is feloldozást várok.
Fölöslegecskéknek nevezzük magunkat és a ti számolásotok szerint a tizenkettedik dimenzióban élünk. Világaink viszont nem teljesen elszigeteltek. Univerzumunkat a világotokat feltöltő hasztalan, vagy annak vélt tárgyak halmaza tölti ki. Egyszerűbben foglamazva: a Szemét.Lehet hogy ez nektek visszataszítónak hangzik, de az igazat megvallva mi nagyon jól érezzük itt magunkat. Gyakran nyílnak átjárási lehetőségeink a világotokba, de nagyon ritkán élünk vele, és ha meg is tesszük ti minket sohasem vesztek észre. Picik vagyunk, és úgy tudjuk hogy elmétek számára különben is láthatatlanok. Az idővel sajnos bajban vagyok, nehezen igazodok ki a sajátomban is, nemhogy a tietekkel megfelően egyeztessem, de mi is hozzátok hasonlóan öregedünk, és talán elég ha annyit mondok hogy történetem a ma már gyakran nagyon távolinak túnő fiatalkoromban játszódik. Ennek ellenére egy általánosabb kontaxtusban lehet hogy nem is volt annyira rég. Kedvesemmel éltem egy otthonosan berendezett cigarettásdobozban. A tetején azt írta hogy Lucky Strike és azt hogy rendkívül káros az egészségre de mi igazán remekül éreztük magunkat. Ahogy az mifelénk szokás tekergéssel és semmittevéssel töltöttük napjainkat, és azt kell mondjam boldogok voltunk. Boldogok amennyire egy Fölöslegecske lehet. Egészen addig a napig...
Nagyon szerettük egymást de nem éreztük sohasem szükségét annak hogy mindig eggyüt tekeregjünk. Egyik vagy másikunk gyakran több napig is eltünt a kartondobozok, törött porcelánok és rozsdás vasdarabok varázslatos rengetegében és amikor hazatért társának szeretetteli karjaiba tért haza hogy bolyongásáról mesélhessen az éjszakában. Egy este párom hazaért, megbottlott az küszöbön és miután felsegítetten kétségbeesetten tapogatózott kis kartonbútoraink között, hogy megtalálja az ágyat. Teljesen vak volt. Hiába fagattam hogy mit történt vele, semmit sem tudott mondani. Csak ült csendben és könnyezett. Nem tudtam mitévő legyek, úgyhogy fogtam magam és elindultam a Fölöslegecskék bölcséhez.
A Fölöslegecskék bölcsét mindenki ismerte és senki sem szerette. Nem tudom hogy miért, talán a természetünkhöz tartozik. Ennek ellenére sokan fordultak hozzá amikor tanácsra volt szükségük és sok barátomon segített. Ahogy megérkeztem törött villanykörtékkel díszített vityillója elé ő a kapuban állt és azt mondta várta már hogy jöjjek és hogy mi tartott ilyn sokáig. Azt mondta hallott arról, ami szerelmemmel történt és tudja mi az oka. Azt mondta, hogy ő valószínüleg nem is tud róla, de az egyetlen dolog ami állapotát megmagyarázhatja az, hogy találkozott a Sztaniol Királlyal. Egyáltalán nem értettem, úgyhogy a Fölöslegecskék bölcse elmagyarázta nekem, hogy a Sztaniol Király egy titokzatos figura, akit nagyon kevesnek ismernek mifelénk, mert a félelmetes könyv-és-papírcafatok sötét erdején és a hányással-teli óriás tál túlsó partján él, és akárki vetődött véletlenül ezekre a tályakra örökké elveszett utána. Nagyon különös az, hogy a Sztaniol Király elhagyta helyét és környékünkön bolyongott. Úgy gondolja, folytatta, hogy ha kedvesmen segíteni akarok, az egyetlen módja az, ha a Sztaniol Kiráyt magát felkeresem. Nem tudtam mitévő legyek, de ránk fölöslegesckékre az a jellemző, hogy keveset tétovázunk ha kalandról van szó, úgyhogy megkértem a bölcset rajzoljon egy térképet az erdőhöz, és haza se mentem, egyenesen nekivágtam a hosszú útnak.
Napokig tartott míg a könyv-és-papírcafatok erdejét elértem, és még tovább tartott amíg kusza ösvényein bolyongtam. Ahogy gyalogoltam szüntelen idegen hangok kísértettek minden oldalról, és amikor pihentem idegen világok látomásai tárultak fel szemeim előt és képtelen voltam megszabadúlni tőlük. A hangok gyakran hasonlítottak az enyémhez és a világok azokhoz, ahol akár bolyonghattam valamikor, de ahogy teltek a napok úgy éreztem elvesztem az eszemet. Reszkettem a hidegben és Fölöslegecske lelkemben egyre erőteljesebbé vált egy érzés amit nem tudnám, hogy szorongásnak vagy sóvárgásnak nevezzek. Elfáradtam és ledőltem. Lecsuktam a szemem és ahogy kinyitottam újra a papírcafatok körülöttem testet öltöttek és a gyűrött, betüktől tarka figurák körém álltak. Azt mondtam nekik, hogy nem akarok elmenni innen, itt akarok ékni az erdejükben mert a világom idegenné vált tőlem. Ők azt mondták, hogy általában nem engednek senkit el aki földjükre vetődött, de engem nem tarthatnak itt, mert amit én keresek azzal ők nem rendelkeznek. Annak, viszont, hogy eltávozok az erdőből ára van, és meg kell ígérnem nekik, hogy utam végén visszajövök és áldozatot mutatok be nekik. A papírhalmazok kettéváltak és kiutat nyitottak elém. Kiléptem és kábultan mentem tovább. Csak akkor torpantam meg amikor megéreztem az iszonyú bűzt és szemeim előtt ott volt. A hányással-teli óriás tál. Belevetettem magam.
A sűrű hányás olyan volt mint a futóhomok és én kétségbeesetten kapálóztam a másik partja felé. Néha elhaladtam a tál lakói mellett, akik nagyobb úszó ételdarabkák tetején szieztáztak. Legtöbbjük nevetett rajtam, de olyan is volt aki értetlenül bámulta a szenvedésem és közben csöpögött szájából a nyála. Testeik már-már a felismerhetetlenségig torzak voltak és hanguk hátborzongató, mint a szomjuságba pusztulók száraz torokszagattó sikolya. Kínomban ejtett könnyeim mintha sisteregtek volna a hányás savas felületén. Karjaimat kinyújtottam és megérintettem velük a partot, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott, nem tudok kimászni a szilárd talajra, és ahogy felnéztem ott volt előttem. A Sztaniol Király, teljes csillogó pompában. Hangja mély volt és megindító. Aztmondta nekem: "Az életen csak egyszer gázolsz át. Ezen a koncerten nincsen ráadás." Kivonszoltam testemet és a hányás hosszan nyúlt a lábam után.
A Sztaniol Király csillogott-villogott, de nem vakultam meg tőle, valahogy kellemes volt nézni azok után amin átestem. Azt mondta nagyon sajnálja ami a párommal történt, de engem teljesen hideget hagyott a cigarettásdobozunk emléke, ahogy már az úton el felejtettem, hogy mi is az amiért elindultam. Talán akkor sem tudtam igazán. A lényeg hogy itt vagyok és a Sztaniol Király csillog.
Egyszercsak azt mondja nekem, hogy nagyon fontos dolgunk van nekünk kettőnknek most. Én csak némán állok előtte. Azt mondja sokat ült itt egyedül a csillogásában,és rájött hogy neki feladata van. Feladata van, mégpedig nem is kicsi, az ő feladata az, hogy a Fölöslegecskéket megváltsa. Nem tudtam mit gondoljak, úgyhogy elmagyarázta mi a teendőnk. Azt mondta nem messze innen, van egy hatalmas elemlámpa. Az elemlámpa működőképes ugyan, de van egy apró hibája. Miután felkapcsoltad csak tizenöt percig ég, és utána kikapcsolódik magától. Én tudom, mondta, hogy csak annyira van szükségem, hogy a nagy elemlámpa egy pillanatig rámvilágítson. Testem visszaveri a fényt és csillogásom átadja nekem a megváltás kulcsait. Az egyetlen baj az, hogy több mint tizenöt percbe telik amig visszaérek a fény elé miután felkapcsoltam. De mostmár minden rendben lesz. A te feladatod az, hogy amikor jelzek a lámpát felkapcsold. Érted ugye, kérdi, én pedig bólintok.
Ami ezek után történt nagyon zavarosnak tűnik emlékeimben. Tudom, hogy megtaláltuk a nagy elemlámpát és én felkapcsoltam. Abban a pillanatban fény borította be a világot és a Sztaniol Király eltűnt. Sokat beszélnek azóta is arról a fényről, ahogy arról is, hogy a ti világotokban ezzel körülbelül egyidőben megjelent egy Elvis Presley nevű ember és azóta is erős lámpák fényében ünneplitek a csillogó megváltókat.
Ami engem illet, nos, volt egy ígéret aminek eleget kellett tegyek. Itt vagyok tehát és ahogy mindannyian az erdőben, én is feloldozást várok.
Monday, 2 March 2009
Short story no. 5 [Sylvia]
[This story, as well as the others are purely fictional, any resemblance with reality is just a product of my messed up mind! Note that I don’t smoke, I just wanted to pretend I did in this story… No brains were damaged during the process of writing this week’s story.]
The streets of Camden were empty. It was 5 in the morning when I left his apartment, the party was over… In a few minutes I realized that someone was after me. I freaked out so I sped up my steps. The only thing I could hear in this gloomy night was the sound of my heels on the concrete. It made me nervous… he might be still following me and then he would know where I am… Fuck, I have to take them off! So I did and I started running. I had to turn around to see if I am still being followed. It was a guy, I could see his face clearly, the streetlights flooded his figure with a yellowish light. He was a rather good looking, tall boy, white skin, big eyes, long black hair, Converses, skinnies, leather jacket… why the hell am I running from him?! I didn’t stop anyway, he was running after me and then he suddenly disappeared… I felt relieved… Then I realized that I have no idea where I am, I must be close to my flat anyway, I just don’t know this street or the other one… but now I’m safe aren’t I?!…
I sat down on the pavement and lighted a cigarette, the smoke gave me a light head, I felt tired and I just wanted to get home safe and fall on my bed… Now, where am I? I have to check the night buses, yeah, that’s it, then I’ll get home somehow, but where are the god damn stops? I stood up, put my shoes back on and started walking straight ahead. No fuckin’ way dude, it’s a dead end street. At the end of the street there was a huge pile of big black garbage bags next to the filled containers. Not a soul anywhere, I just stood there, starting to lose my patience… Okay, calm down, no one’s here, the guy stopped following you, just calm the fuck down and everything will be alright… I turned around and the guy who was following me was right in front of me. I froze. He pushed me and I fell on the garbage bags. I was hoping it’s a bad dream, but I had to start coping with the idea that it wasn’t. He squatted down and looked at me… I still found him good looking, his bone structure was amazing and he had a magical spark in his eyes.
“I’ve been stalking you for weeks precious, don’t be scared, you’re safe now! I can walk you home, I know where you live, I’ve been spending hours under your window until you turned off your lights every night. ”
Oh my Lord what a freak! Should I trust him? I don’t have too many options at this moment I’m afraid. And I was strangely attracted to him… He reached his hand towards me and helped me get up from the pile of garbage bags.
He held my hand and we walked down the street without saying one word until we got to my flat.
“Go to bed now, I’ll be watching over you precious!”
I looked out my window every night to see if he was there, but I never saw him again.
Wednesday, 25 February 2009
Short story no. 4 [Ákos]
rövid jegyzet A W védőbeszédéhez
- Na figyelj, - mondta a szörnyeteg - nem tökölődünk, a hosszú elméleti felvezetés nem mindig vezet célra, érted ugye? Szóval sétálsz az utcán és megállsz egy kirakat előtt. Divatáru, a legújabb göncök, iesmi. Megakad a szemed egy manekinen, talán a göncei, talán az alkata, a hihetetlenül élethű arckifejezése, magad sem tudod igazán. Közvetlenül a kirakat üvegén kirajzolódó tükörképed mögött áll, és szemeddel felváltva összpontosítasz a bábra majd saját tükörképedre, egészen addig amíg a kettő mintha összemosódna és nagyon nehéz lenne különbséget tenned a között amit látsz, érzel, vagy gondolsz. Követed eddig ugye? Szóval eleinte eldönthetetlen hogy a báb volt vagy a tükörképed a hibás amikor kezedet ökölbe szorítod és teljes erődből bebaszod a kirakat üvegét. Megszólal a riasztó de te mintha észre sem vennéd, az egyetlen dolog amire összpontosítani tudsz ebben a pillanatban a vér ami szétvágott kézfejedből csorog és szaporán csepeg a járda aszfaltjára. Az emberek körbeállnak. Van aki ujjong és van aki fel van háborodva. Van aki egyszerűen jól szórakozik. Nem tudom hogy megértetted e mostmár. Mindegy, ha nem akkor megérted máskor, egyelőre ennyit árulok el, ja és még csak egy dolog. A végén hogy tükörképed vagy a báb volt titok.
- Na figyelj, - mondta a szörnyeteg - nem tökölődünk, a hosszú elméleti felvezetés nem mindig vezet célra, érted ugye? Szóval sétálsz az utcán és megállsz egy kirakat előtt. Divatáru, a legújabb göncök, iesmi. Megakad a szemed egy manekinen, talán a göncei, talán az alkata, a hihetetlenül élethű arckifejezése, magad sem tudod igazán. Közvetlenül a kirakat üvegén kirajzolódó tükörképed mögött áll, és szemeddel felváltva összpontosítasz a bábra majd saját tükörképedre, egészen addig amíg a kettő mintha összemosódna és nagyon nehéz lenne különbséget tenned a között amit látsz, érzel, vagy gondolsz. Követed eddig ugye? Szóval eleinte eldönthetetlen hogy a báb volt vagy a tükörképed a hibás amikor kezedet ökölbe szorítod és teljes erődből bebaszod a kirakat üvegét. Megszólal a riasztó de te mintha észre sem vennéd, az egyetlen dolog amire összpontosítani tudsz ebben a pillanatban a vér ami szétvágott kézfejedből csorog és szaporán csepeg a járda aszfaltjára. Az emberek körbeállnak. Van aki ujjong és van aki fel van háborodva. Van aki egyszerűen jól szórakozik. Nem tudom hogy megértetted e mostmár. Mindegy, ha nem akkor megérted máskor, egyelőre ennyit árulok el, ja és még csak egy dolog. A végén hogy tükörképed vagy a báb volt titok.
Monday, 23 February 2009
Short story no. 4 [Rob]
Este nyolckor? Legyen inkabb fel kilenc, mit szolsz? Jo. Igen. Hogy hol? Inkabb mond te. Nekem is mindegy. Rendben. Legyen ott. Fel kilenc akkor! Ne kessel. En nem fogok, sose kesek.
El fogok kesni!
(…)
Meg egy pillantas a tukorbe. Szornyu! Nem all a hajam sehogy. Vagyis all, csak epp nem ugy ahogy en szeretnem. Megkellet volna nyiratkozzak a napokban. Tudtam, hogy fogunk talalkozni a heten. Olyan reg vartam ezt a napot. Miert nem mentem el nyiratkozni? Hol vannak a kulcsaim? Miert felejtem el mindig hova teszem? Legalabb tennem ugyanarra a helyre, hogy ne kelljen eszben tartsam! Annyi minden eszben kell tartsak: nevek, arcok, nevek melyek arcokhoz kapcsolodnak, porno oldal cimek, Nokia es Samsung telefontipusok (mert most azok a legmenobbek), cheatek a WoW-hoz es roviditesek a NFS 12-ben (az Undercover, ha nem tudnatok). Megvan! Indulhatok.
8.10??? Nem kellet volna annyit bameszkodjak a turkobe. Folosleges volt! Mire leertem ugyis ketoldalra szetvallt a hajam es elobujt a pattanasos homlokomon, hiaba fesultem egy oldalra (a kevesbe pattanasos fele). Hatarozottan megkellet volna nyiratkozzak! Egy kirakat ablakaban megigazithatnam, de nincs egy uzlet sem ezen az utcan, megse igazithatom meg a hazak ablakaban. Raadasul mindeutt eg a villanyt. Szepeket is gondolnanak egy idegenrol aki az ablakukban igazitja a hajat. Amator! Balfasz! Kocsog! Kis poccs! (Vegre egy ket szavas, azt hittem csak egyszavasak jutnak eszembe ebben a nagy rohanasban, amik egyebbkent nagyon igazak.)
Meg tiz perc! En meg legalabb 20 percnyire vagyok a megbeszelt helytol. A masik utcan kellet volna menjek. Rovidebb arra. Ott meg uzletek is vannak! Felkell szalljak a busszra, maskepp nem erek oda. Nincs jegyem, a francba! Muszaj vallaljam ezt a kockazatot. Erte mindent! A szerelmemert!
Meg egy megallo … Mit neznek vajon ezek? Nem lattak meg embert csokor viraggal a kezeben? Vagy lehet annyira tetszik nekik le se tudjak venni a szemuket rola. Anyamnak igaza lehetett, a gerbera jo valasztas volt.
Hallo? Igen? Kesel vagy fel orat? Aha. Nem baj, meg nem vagyok ott, most indultam el en is. Igen. Hehehehe. Tudom tudom. Ez az elso alkalom. Hehehehe. Uhum. Persze. Szia.
El fogok kesni!
(…)
Meg egy pillantas a tukorbe. Szornyu! Nem all a hajam sehogy. Vagyis all, csak epp nem ugy ahogy en szeretnem. Megkellet volna nyiratkozzak a napokban. Tudtam, hogy fogunk talalkozni a heten. Olyan reg vartam ezt a napot. Miert nem mentem el nyiratkozni? Hol vannak a kulcsaim? Miert felejtem el mindig hova teszem? Legalabb tennem ugyanarra a helyre, hogy ne kelljen eszben tartsam! Annyi minden eszben kell tartsak: nevek, arcok, nevek melyek arcokhoz kapcsolodnak, porno oldal cimek, Nokia es Samsung telefontipusok (mert most azok a legmenobbek), cheatek a WoW-hoz es roviditesek a NFS 12-ben (az Undercover, ha nem tudnatok). Megvan! Indulhatok.
8.10??? Nem kellet volna annyit bameszkodjak a turkobe. Folosleges volt! Mire leertem ugyis ketoldalra szetvallt a hajam es elobujt a pattanasos homlokomon, hiaba fesultem egy oldalra (a kevesbe pattanasos fele). Hatarozottan megkellet volna nyiratkozzak! Egy kirakat ablakaban megigazithatnam, de nincs egy uzlet sem ezen az utcan, megse igazithatom meg a hazak ablakaban. Raadasul mindeutt eg a villanyt. Szepeket is gondolnanak egy idegenrol aki az ablakukban igazitja a hajat. Amator! Balfasz! Kocsog! Kis poccs! (Vegre egy ket szavas, azt hittem csak egyszavasak jutnak eszembe ebben a nagy rohanasban, amik egyebbkent nagyon igazak.)
Meg tiz perc! En meg legalabb 20 percnyire vagyok a megbeszelt helytol. A masik utcan kellet volna menjek. Rovidebb arra. Ott meg uzletek is vannak! Felkell szalljak a busszra, maskepp nem erek oda. Nincs jegyem, a francba! Muszaj vallaljam ezt a kockazatot. Erte mindent! A szerelmemert!
Meg egy megallo … Mit neznek vajon ezek? Nem lattak meg embert csokor viraggal a kezeben? Vagy lehet annyira tetszik nekik le se tudjak venni a szemuket rola. Anyamnak igaza lehetett, a gerbera jo valasztas volt.
Hallo? Igen? Kesel vagy fel orat? Aha. Nem baj, meg nem vagyok ott, most indultam el en is. Igen. Hehehehe. Tudom tudom. Ez az elso alkalom. Hehehehe. Uhum. Persze. Szia.
Short story no. 4 [Sylvia]
…/…
It was snowing outside, everything was white and peaceful. She sat on the sofa next to the window, sipping chamomile tea and watching the snowflakes falling softly. It was almost dark, the street lights were on already, giving the snow a golden glimmer.
She felt calm for a while. She finished her tea and wanted to do something. She had the house for herself for a whole month and she felt terribly alone. He went away on tour and she feared he would not come back anymore.
There wasn’t anyone to call or anywhere to go. She put on a casual dress, turned on the fireplace, sat down in front of it on her belly and started reading a book, some cheesy romance novel which was ment to make her feel better. She didn’t have the patience to read for more than twenty minutes so she went down to the kitchen and poured white wine in a glass. She went back to the living room. The sound of the fire, the falling snow and the dim light reminded her of her childhood…
There was a beautiful antique mirror next to the fireplace, with a detailed golden frame with angels and flowers carved impeccably. She looked at herself and could not believe it was happening again. She saw a total stranger in the mirror. She was conscious that something was wrong, but she kept losing herself by the minute. She burst into a hysterical laughter, then tears rolled down her high cheekbones.
I don’t know you, get out of my house and of my body, you are killing me, I want myself back, why do you want to harm me?
She hit the mirror with her fist as hard as she could, the broken pieces fell on the floor and she fell down on her knees, crying and feeling all helpless. She took a sharp piece and slit her wrists without thinking to much. When she saw the blood she became aware of what she had done, of what the person from the mirror made her do, but it was too late…
It was snowing outside, everything was white and peaceful. She sat on the sofa next to the window, sipping chamomile tea and watching the snowflakes falling softly. It was almost dark, the street lights were on already, giving the snow a golden glimmer.
She felt calm for a while. She finished her tea and wanted to do something. She had the house for herself for a whole month and she felt terribly alone. He went away on tour and she feared he would not come back anymore.
There wasn’t anyone to call or anywhere to go. She put on a casual dress, turned on the fireplace, sat down in front of it on her belly and started reading a book, some cheesy romance novel which was ment to make her feel better. She didn’t have the patience to read for more than twenty minutes so she went down to the kitchen and poured white wine in a glass. She went back to the living room. The sound of the fire, the falling snow and the dim light reminded her of her childhood…
There was a beautiful antique mirror next to the fireplace, with a detailed golden frame with angels and flowers carved impeccably. She looked at herself and could not believe it was happening again. She saw a total stranger in the mirror. She was conscious that something was wrong, but she kept losing herself by the minute. She burst into a hysterical laughter, then tears rolled down her high cheekbones.
I don’t know you, get out of my house and of my body, you are killing me, I want myself back, why do you want to harm me?
She hit the mirror with her fist as hard as she could, the broken pieces fell on the floor and she fell down on her knees, crying and feeling all helpless. She took a sharp piece and slit her wrists without thinking to much. When she saw the blood she became aware of what she had done, of what the person from the mirror made her do, but it was too late…
Tuesday, 17 February 2009
Monday, 16 February 2009
Short story no. 3 [Rob]
Mindig kell legyen egy fucker aki az est sztarja lesz. Ez a vilag rendje. Mindig van egy sztar a kozossegben. Meg az olyan helyeken is, ahol senki se akar az lenni. Peldaul a konyvtarba. De nem akarmilyen konyvtarban. A filos konyvtarba. Ott mindeki balfasz, vagy inkabb balpicsa? Miert kell meghagyjak a szemoldokuket borzosnak? En nem ertem! Ott avval tunnek ki a kitunni nem akarok, hogy ki mekkora konyvstoc elott jatszak azt, hogy olvassnak, mikozben azon jar az esszuk, hogy hogyan dugassak meg magukat. Nappal nekem is azon jar az eszem, este mar nem. En csak sztarral dugatom magam, ezert itt a sztar fucker is egyben. Ertitek? Egyebbkent en kiszedem a szemoldokomet. Sot leborotvalom minden nap, majd ceruzaval megrajzolom. Magamat is megrajzolom.
Rose vagyok, legalabbis annak hivnak itt az emberek.
- Rose? – Igazat beszelek
- Mondjad
- Hogy vagy ma?
- Jol, mint minden este. Mint minden este …
Rose ugyanugy van minden este. Nekem azert neha vannak szar esteim. Vagy inkabb neha vannak jo esteim? Nem tudom. Most csak azt tudom, hogy egy fekete polos a pulttol nemsokara meg fog hivni egy cocktailre. Itt a nevem mellet azt is tudjak, hogy mit iszom es, hogy mit szoktam csinalni a budiba a fuckerral. Csak az alkalmi betevelygok nem. Ket fuckerrel soha nem csinalom, mert akkor azt is elkellene szorakoztassam aki eppen nem hatulrol akaszt be. Mondjuk szorongathatnam hereit es talan ugy megszivhatnam azokat, hogy azt gondolja, hogy nem kell megvarja meg 40 eves lesz, hogy logjanak.
De en nem csinalok ilyet. Nem vagyok az a fajta. Mint mar abbol is rajohettetek volna, hogy csak cocktail iszok. Nem vagyok egy olcso ribanc!
- Szia edes!
- Inkabb szomjas …
- Nem baj, ez majd oltani fogja. Hoztam neked egy cocktail.
- Ohh, milyen figyelmes vagy!
Szoval tudja ki vagyok. De en azt nem tudom, hogy miert veres a poloja es, hogy miert hiszik azt az emberek, hogy leteznek onjelolt sztarok? Itt nem jon be a veres polo es csak en jelolhetem ki a sztarokat. Itt nem jon be az ami eroszakot suggal. Ez egy mu vilag. Az igazi vilagban van csak eroszak. Itt festett arcok, termeszetes elllene frizurak es semmi alkatu emberek vannak.
- Az ver a polodon?
- Igen – kicsit kihuzta es megfeszitette magat – Josz tancolni?
- Mindjart megyek, menj elore es jovok utanad per perc mulva.
Na igen, csodalkozom en is, hogy meg van aki bedol ennek. Ugynez ki, hogy meg megfogok inni ma este legalabb egy cocktail.
Rose vagyok, legalabbis annak hivnak itt az emberek.
- Rose? – Igazat beszelek
- Mondjad
- Hogy vagy ma?
- Jol, mint minden este. Mint minden este …
Rose ugyanugy van minden este. Nekem azert neha vannak szar esteim. Vagy inkabb neha vannak jo esteim? Nem tudom. Most csak azt tudom, hogy egy fekete polos a pulttol nemsokara meg fog hivni egy cocktailre. Itt a nevem mellet azt is tudjak, hogy mit iszom es, hogy mit szoktam csinalni a budiba a fuckerral. Csak az alkalmi betevelygok nem. Ket fuckerrel soha nem csinalom, mert akkor azt is elkellene szorakoztassam aki eppen nem hatulrol akaszt be. Mondjuk szorongathatnam hereit es talan ugy megszivhatnam azokat, hogy azt gondolja, hogy nem kell megvarja meg 40 eves lesz, hogy logjanak.
De en nem csinalok ilyet. Nem vagyok az a fajta. Mint mar abbol is rajohettetek volna, hogy csak cocktail iszok. Nem vagyok egy olcso ribanc!
- Szia edes!
- Inkabb szomjas …
- Nem baj, ez majd oltani fogja. Hoztam neked egy cocktail.
- Ohh, milyen figyelmes vagy!
Szoval tudja ki vagyok. De en azt nem tudom, hogy miert veres a poloja es, hogy miert hiszik azt az emberek, hogy leteznek onjelolt sztarok? Itt nem jon be a veres polo es csak en jelolhetem ki a sztarokat. Itt nem jon be az ami eroszakot suggal. Ez egy mu vilag. Az igazi vilagban van csak eroszak. Itt festett arcok, termeszetes elllene frizurak es semmi alkatu emberek vannak.
- Az ver a polodon?
- Igen – kicsit kihuzta es megfeszitette magat – Josz tancolni?
- Mindjart megyek, menj elore es jovok utanad per perc mulva.
Na igen, csodalkozom en is, hogy meg van aki bedol ennek. Ugynez ki, hogy meg megfogok inni ma este legalabb egy cocktail.
Short story no. 3 [Sylvia]
Guilty by design
Sid made an unusual entrance. His clothes were covered in blood, the metallic smell of the shiny chains around his neck was intensified by the fresh blood dripping down from his chest, covering his black skinnies. He dropped down his studded leather jacket on the wooden floor, took a small silver flask out of his pocket, sipped a mouthful of whiskey and with an evil, content grin on his face he lingered in the middle of the dance floor listening to the glam rock band playing on the small stage…
“Ain't it fun when you're always on the run
Ain't it fun when your friends despise what you've become
Ain't it fun when you get so high that you, well you just can't come
Ain't it fun when you know that you're gonna die youngIt's such fun... such fun..”
Mandy was drunk, she came to see the Suicide Glory. All her friends thought she was such a groupie, she knew they were right, but she was secretly hoping that the drummer will notice her again and that maybe she can spend another passionate night with him. She didn’t even like the opening band, she just mingled in the crowd, having a few drinks, waiting…
She was a pretty girl and she looked amazing that night. She had her hair pinned up with a red rose pin, leaving her white cleavage uncovered, she wore a black velvet corset, with fine red lace, black leather trousers and high heels.
She stopped, drank a bit of her cocktail from the plastic cup, turned around and her eyes met Sid’s eyes. She didn’t even notice the blood on him, she was simply spellbound by Sid’s light green eyes. Sid smiled at her, took his jacket and went out with a cigarette in his mouth. Mandy followed him, the few drinks gave her enough courage to start talking to him. Outside the street lighting was rather dim, Mandy still couldn’t see Sid’s gory body.
She was mesmerized by Sid and in a few moments they started to kiss. Mandy took Sid in her arms and then she realized that her hands were all bloody. She stepped away and froze… Sid took out a knife, slashed her and walked away.
A guy announced that the show is getting cancelled, the drummer of the band was found dead in the changing room in a puddle of blood, stabbed in his chest seven times…
The starts were shining brightly on the sky, the air was crisp, Sid lighted a cigarette and walked down the boulevard which lead to nowhere…
Sid made an unusual entrance. His clothes were covered in blood, the metallic smell of the shiny chains around his neck was intensified by the fresh blood dripping down from his chest, covering his black skinnies. He dropped down his studded leather jacket on the wooden floor, took a small silver flask out of his pocket, sipped a mouthful of whiskey and with an evil, content grin on his face he lingered in the middle of the dance floor listening to the glam rock band playing on the small stage…
“Ain't it fun when you're always on the run
Ain't it fun when your friends despise what you've become
Ain't it fun when you get so high that you, well you just can't come
Ain't it fun when you know that you're gonna die youngIt's such fun... such fun..”
Mandy was drunk, she came to see the Suicide Glory. All her friends thought she was such a groupie, she knew they were right, but she was secretly hoping that the drummer will notice her again and that maybe she can spend another passionate night with him. She didn’t even like the opening band, she just mingled in the crowd, having a few drinks, waiting…
She was a pretty girl and she looked amazing that night. She had her hair pinned up with a red rose pin, leaving her white cleavage uncovered, she wore a black velvet corset, with fine red lace, black leather trousers and high heels.
She stopped, drank a bit of her cocktail from the plastic cup, turned around and her eyes met Sid’s eyes. She didn’t even notice the blood on him, she was simply spellbound by Sid’s light green eyes. Sid smiled at her, took his jacket and went out with a cigarette in his mouth. Mandy followed him, the few drinks gave her enough courage to start talking to him. Outside the street lighting was rather dim, Mandy still couldn’t see Sid’s gory body.
She was mesmerized by Sid and in a few moments they started to kiss. Mandy took Sid in her arms and then she realized that her hands were all bloody. She stepped away and froze… Sid took out a knife, slashed her and walked away.
A guy announced that the show is getting cancelled, the drummer of the band was found dead in the changing room in a puddle of blood, stabbed in his chest seven times…
The starts were shining brightly on the sky, the air was crisp, Sid lighted a cigarette and walked down the boulevard which lead to nowhere…
Monday, 9 February 2009
Week 3
This week's topic is: A guy goes to a glam rock party, his clothes are covered in blood. He stops in the middle of the dancefloor and listens to the music.
Short story no. 2 [Rob]
"Egy ideig még feküdt, majd továbbállt"
Pár percet tett-vett a csendben a szobában, majd felvette a kabátját, cipőjét és távozott. A lift, a tömbház lepcsőháza, az utca üres maradt utána. A hold az első negyedben mutatta magát. Szép este volt.
Két utcával lejebb az éjjel-nappaliban vett néhany konzervet és kenyeret. Egy közeli padon leült és megvacsorázott. Elszívott egy cigit, majd hátradőlt. A reggeli zaj ébressztette. Egy ideig még feküdt, majd továbbállt.
Még egyikük él, nem fog senki se aludni a lakásban.
Short story no. 2 [Ákos]
X Reggel a felhők alatt
A nyálunk hideg és kellemetlen érzése a párnán. Felkelni, kimenni a konyhába, odatenni a vizet a kávénak. Be van borulva de még vagy már nem esik. A fürdőszobából előjön egy kifestett arcu bohóc, kezében a késről apró cseppekben hull a vér a szőnyegre. Három lépést tesz felénk majd megáll. Nemsokára követi a kutyánk. A feje le van vágva, a gerinc csonkja körül sötétvörös húscafatokból álló gallér tündököl. A bohóc elejti a kést először eggyütérző az arkifelyezése, de hirtelen széles mosolyba vált, miközben a szemgolyói hátraszívódnak a koponyájába és helyükön nem marad semmi, csak a két tátongó gödör. A víz főni kezd, eloltjuk a tüzet. Leülünk és szürcsöljük a kávét. A szemközt épülő tömbházat bámuljuk az ablakon keresztül. Milyen lehet egy akkora darun dolgozni, annyira magasan van a fülke,azt hiszem képtelenek lennénk rá, mert egyfolytában elvonná a figyelmünket a kilátás. Rágyújtunk egy cigire. Kinyílik az ajtó és betoppan egy réglátott ismerősünk. Nem szoktak nálunk kopogni a látogatók? Köszön majd leül az asztalhoz. A helyzet az, hogy úton vagyok és nem ülhetek sokat. Épp öt percre lépett be. Nem tudom ha emlékszel, de utolsó találkozásunkkor azzal gyanúsítottál, hogy volt valami közöm ahhoz hogy kiraboltak abban a sikátorban. Hogy csak én tudhattam, hogy ott fogsz hazamenni. Igen, emlékszünk mostmár, valóban így volt, dühösek voltunk. Nem gondoltuk komolyan. Azzal gyanúsítottál, hogy megloptalak, hogy biztosan részesültem a szajréból, emlékszel-e? Nagyon dühösek voltunk, tényleg nem gondoltuk komolyan. Azt gondolod tolvaj vagyok ugye? Tudom, hogy azt gondolod! Ismerősünk élesen a szemünkbe néz, felvesz egy kést a földről, majd felemeli karját és hatalmas lendülettel másik keze csuklójába döfi. Lassan elkezdi reszelni, nagyokat ordít közben, egyre erőteljesebben vagdossa és döfködi a csuklóját, míg el nem vágta teljesen és keze egy vértócsában az asztalon hever ő pedig elájul és leesik a székről. A szobából megszólal a telefon ébresztője, elfelejtettük hogy a másik gombbal nyomtuk ki, bemegyünk és kikapcsoljuk. Meg kellene vetni az ágyat. Semmi kedvünk hozzá. Megfordulunk és a hátunk mögöt ott áll ő. A lány akit azt hittük, hogy többé sosem látunk. Meg szertnénk érinteni de csak egyikünk indul el amikor mindketten el szeretnénk, hozzálép és átöleli a lányt, én tehetetlenül nézem ahogy egyre halványabbak és végül semmivé válnak a szoba közepén. Fel kellene öltözni lassan.
A nyálunk hideg és kellemetlen érzése a párnán. Felkelni, kimenni a konyhába, odatenni a vizet a kávénak. Be van borulva de még vagy már nem esik. A fürdőszobából előjön egy kifestett arcu bohóc, kezében a késről apró cseppekben hull a vér a szőnyegre. Három lépést tesz felénk majd megáll. Nemsokára követi a kutyánk. A feje le van vágva, a gerinc csonkja körül sötétvörös húscafatokból álló gallér tündököl. A bohóc elejti a kést először eggyütérző az arkifelyezése, de hirtelen széles mosolyba vált, miközben a szemgolyói hátraszívódnak a koponyájába és helyükön nem marad semmi, csak a két tátongó gödör. A víz főni kezd, eloltjuk a tüzet. Leülünk és szürcsöljük a kávét. A szemközt épülő tömbházat bámuljuk az ablakon keresztül. Milyen lehet egy akkora darun dolgozni, annyira magasan van a fülke,azt hiszem képtelenek lennénk rá, mert egyfolytában elvonná a figyelmünket a kilátás. Rágyújtunk egy cigire. Kinyílik az ajtó és betoppan egy réglátott ismerősünk. Nem szoktak nálunk kopogni a látogatók? Köszön majd leül az asztalhoz. A helyzet az, hogy úton vagyok és nem ülhetek sokat. Épp öt percre lépett be. Nem tudom ha emlékszel, de utolsó találkozásunkkor azzal gyanúsítottál, hogy volt valami közöm ahhoz hogy kiraboltak abban a sikátorban. Hogy csak én tudhattam, hogy ott fogsz hazamenni. Igen, emlékszünk mostmár, valóban így volt, dühösek voltunk. Nem gondoltuk komolyan. Azzal gyanúsítottál, hogy megloptalak, hogy biztosan részesültem a szajréból, emlékszel-e? Nagyon dühösek voltunk, tényleg nem gondoltuk komolyan. Azt gondolod tolvaj vagyok ugye? Tudom, hogy azt gondolod! Ismerősünk élesen a szemünkbe néz, felvesz egy kést a földről, majd felemeli karját és hatalmas lendülettel másik keze csuklójába döfi. Lassan elkezdi reszelni, nagyokat ordít közben, egyre erőteljesebben vagdossa és döfködi a csuklóját, míg el nem vágta teljesen és keze egy vértócsában az asztalon hever ő pedig elájul és leesik a székről. A szobából megszólal a telefon ébresztője, elfelejtettük hogy a másik gombbal nyomtuk ki, bemegyünk és kikapcsoljuk. Meg kellene vetni az ágyat. Semmi kedvünk hozzá. Megfordulunk és a hátunk mögöt ott áll ő. A lány akit azt hittük, hogy többé sosem látunk. Meg szertnénk érinteni de csak egyikünk indul el amikor mindketten el szeretnénk, hozzálép és átöleli a lányt, én tehetetlenül nézem ahogy egyre halványabbak és végül semmivé válnak a szoba közepén. Fel kellene öltözni lassan.
Short story no. 2 [Sylvia]
On the wings of a butterfly
“Wake up! Wake up you little fuck, don’t you leave me here alone!!!”, cried Ayako hysterically, holding Kaori in her arms. He was unconscious when they took him to the hospital, he stayed in a deep coma for ten months. He was dreaming for ten months, he could hear everything people were saying around him, but he could not react in any way. He was a prisoner in his own body, unable to scream for help, a helpless young boy lying on the hospital bed, kept in life by machines. He was having the most horrible nightmares, a voice kept telling him that he has to die, he tricked death once, but he cannot do it twice. He was in terrible pain, he was going mad, he wanted to get up and tell Ayako that her comforting voice is the only thing that keeps him alive, he wished he could give a sign, move an inch or open his eyes for a second at least. It was impossible…
Ayako started having nightmares as well every night. She could barely sleep and when she did fall asleep all she could see in her dreams was how Kaori accidentally injected a larger amount of the heroin and left her alone. She heard the same voice telling her that she has to die and she has to kill Kaori too.
They did everything together, they were like Siamese twins. A few months ago they wanted to die together, this life wasn’t worth living. One night they drove to the lookout point to see the lights of the city, it was so beautiful when they drifted away on the luscious waves that only heroin could offer them. They injected it, closed their eyes having the most surreal dreams and hearing the trashiest songs in their heads. The city was like a huge concrete building, the lights were like tiny marbles floating in the air… This moment was perfect, it seemed that it will last forever, it seemed that they wouldn’t have to wake up ever again and just continue having this fabulous dream for all eternity.
All their hopes vanished in thin air when Ayako realized that Kaori was lying unconscious next to the car, she was still numb, she needed all her strength to call the ambulance…
Ayako went to the hospital every day and looked at her love, he was still beautiful, he was in a deep sleep, she thought … but as the days passed and as the nightmares became worse, Ayako decided to sneak into the hospital at night and disconnect the machines that kept Kaori alive. She took a handful of pills with her, planning to die with the love of her life and make their dreams finally come true.
She got in Kaori’s room without getting noticed by the nurses who were on the night shift. She took the pills and disconnected the machines… She put her palm on Kaori’s heart and waited until it stopped then she closed her eyes, laid next to her beautiful boy on the hospital bed, took him in her arms and told him with her last breath that she doesn’t regret a single thing and that they will meet soon.
In the morning the nurses found Kaori’s bed empty, with wrinkled sheets and an empty bottle of pills…
Monday, 2 February 2009
Short story no. 1 [Rob]
(...)
- Még tartanak a rémálmai?
- Igen, szinte minden éjjel felriadok.
- Viszatud aludni utánuk?
- Legtöbbször nem, forgolódok még elmegyek a munkahelyemre.
- Fáradtnak érzi magát?
- Igen, mint mondtam alig alszok. Gondolhatja.
- Uhhmm.
- Hazafele jövet szorongok a kormánynál. Lábam minden pillanatban a féken van ...
- Felírok egy altatót. Az majd segíteni fog. Kettőt vegyen be fál órával lefekvés elött.
(...)
Ez a festő szart se ér! Nem fogják a nevét semmilyen könyvben megemlíteni. De legalább log egy kurva falon a képe! Vajon még lognak más falakon is képei? Hogy rühelem!
Feleségem nincs, gyermekem se. Telefonon nem kerestek egy hete.
(A festmény egy élet része.)
"Semmi jelét nem adta annak, hogy mire készűl. Hirtelen ugrott ki. A söförnek nem volt ideje fékezni."
"A megengedett sebességen belül haladt. Átjaró nem volt a közelben, de hova is akart volna menni? A túloldalon egy elhagyatott épitkezés áll(na)."
Hiába az altató, csak néhány órára tudsz megszabadulni tőlem!
- Még tartanak a rémálmai?
- Igen, szinte minden éjjel felriadok.
- Viszatud aludni utánuk?
- Legtöbbször nem, forgolódok még elmegyek a munkahelyemre.
- Fáradtnak érzi magát?
- Igen, mint mondtam alig alszok. Gondolhatja.
- Uhhmm.
- Hazafele jövet szorongok a kormánynál. Lábam minden pillanatban a féken van ...
- Felírok egy altatót. Az majd segíteni fog. Kettőt vegyen be fál órával lefekvés elött.
(...)
Ez a festő szart se ér! Nem fogják a nevét semmilyen könyvben megemlíteni. De legalább log egy kurva falon a képe! Vajon még lognak más falakon is képei? Hogy rühelem!
Feleségem nincs, gyermekem se. Telefonon nem kerestek egy hete.
(A festmény egy élet része.)
"Semmi jelét nem adta annak, hogy mire készűl. Hirtelen ugrott ki. A söförnek nem volt ideje fékezni."
"A megengedett sebességen belül haladt. Átjaró nem volt a közelben, de hova is akart volna menni? A túloldalon egy elhagyatott épitkezés áll(na)."
Hiába az altató, csak néhány órára tudsz megszabadulni tőlem!
Short story no. 1 [Ákos]
2010 febr. 2
Pontosan egy éve jelent meg a könyv első kiadása.
Azóta már számtalannal találkozhatunk, több nyelven is előfordul, abban a szerencsés helyzetben, hogy a szerzői jogokkal kevés a baj.
A szerző hivatalosan ismeretlen.
Ha még nem tudná a tisztelt olvasó, hogy mi az amiről itt szó van (és lesz), akkor tájékoztatom, hogy a közelmúlt első számú rejtélye és egyben legsikeresebb irodalmi produkciója az, amit nemsokkal megjelenése után kíváncsiságom a figyelmem központjába helyezett.
Még mielőtt le is tenné a szöveget gyorsan megjegyzem, hogy NEM egy újabb recenzió-, vagy kritikával áll szemben, amilyet a mű vitathatatlan és villámgyorsan bekövetkezett sikeréből kifolyólag százassával ont hetente a szakirodalom és a média.
Olyasmiről szeretnék szót ejteni, amiről sokat beszélnek ugyan, de eddig még nem MONDTAK semmit.
Ez pedig nem más, mint a szóban forgó műnek a tulajdonképpeni keletkezési körülményeit szorosan körbevevő, és áthatolhatatlannak tetsző HOMÁLY, amely talán sikerének kialakulásához is hozzájárult.
Egészen pontosan, lévén hogy belátásom szerint a tények nyers felsorolása sehova sem vezet (hogy miért, az világosan kiderül késöbb), ezeknek az eseményeknek egy bizonyos mértékben KIEGÉSZÍTETT REPRODUKCIÓja az, amivel az olvasó itt szembesülhet.
Szóval az, ami a műnek megtalálását megelőző napon, az ismert tények alapján, AKÁR TÖRTÉNHETETT.
Annak aki most mászott le a falvédőről a "KALLIA" című, hősnőjéről elnevezett, best-seller kisregényről van szó, amely egy a valóság határain egyensúlyozó szerelmi történetbe foglalt allegóriája az ihletnek, a kreativitásnak, mindannak ami (kritikusok szavaival élve) napjainkban is visszaadhatná az embernek az 'ember'-i címet.
A tartalmat tovább nem is részletezem, a történetet hovatovább MINDENKI ismeri.
A történet alapjául szolgáló tények szemtanúk vallomásai, az időközben nyilvánossá tett hivatalos rendőrségi jegyzőkönyv, és bizonyítékkészlet, illetve személyes utánajárásból származnak. (Megjegyezném, hogy maga a kézirat is tulajdonképpeni megtalálása után még viszonylag hosszú ideig nem láthatott olvasót vagy nyomdafestéket, lévén hogy titkosított rendőrségi anyag, pontosabban potenciális bizonyítékként szolgált az egyébként máig is megoldatlan rejtélyben.)
........................................................................................................................................
JUST WHO THE FUCK ARE YOU?!
-tehette fel az elcsépelt filozófiai kérdést 27 éves Ezekhiel John a tükör másik oldalán gyanútlanul visszabámuló, borotvahabos pofájú mása előtt.
Röviden:
Mr. John átlagos középosztályú családban született 1981 nyarán, városa közepes hírnevű egyetemén diplomázott négy éve irodalomelméletből. Jelenleg országa legnagyobb filmprodukciós irodájában dolgozik.
Helyesírási és fogalmazási hibákat javít a beküldött forgatókönyv-javaslatok mindennapos tömegében.
Mr. John munkahelyétől meglehetősen messze lakik a nagyváros egy ócska bérházában, úgyhogy reggel viszonylag korán el kell indulnia a csúcsforgalomban több mint egy órát tartó vezetéshez.
Megborotválkozott, kávéját gyorsan felszürcsölte, felöltözött és kilépett az ajtón.
Mr. John lakása a negyedik emeleten van.
Szaladtában a lépcsőfordulón beleütközött egy nála jelentősen magasabb termetű, ismeretlen férfiba. A férfi ránézett és meglepően erős hangján a következőt mondta:
AZ ORROD TÖRIK BE ELŐSZÖR.
Mr. John az illetőt egy jól-begyakorolt verbális mutatvánnyal melegebb éghajlatokra küldte, majd lerohant a lépcsőn és kilépett az utcára.
Beült az autójába, melyiknek részletét még mindig fizeti, úgyhogy első kulcsra indul, és elhajtott a ház elől.
Ahogy elindult arra gondolt, hogy ez kell legyen a leghülyébb fenyegetés amit életében hallott, mi az, hogy 'először' az orrom törik be, és egyáltalán, ki lehet az az idióta faszfej, nem láttam még soha, meg aztán sosem lehet tudni, hogy ezekkel az őrült állatokkal hogy van, könnyen meglehet hogy az ügynek lesznek még komplikációi, mekkora egy hülyeség az egész, nemtudom miért kellet én is káronkodjak, hogy ha lenne bár egy tanum rá hogy megfenyegettek, akkor ráhivhatnám ebben a pillanatban a rendőrséget...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A lányt az első kanyarban ütötte el.
Észre sem vette, hogy mennyire gyorsan hajt.
Az ütköző a jobb oldali térdkalács alatt érintkezett.
A test eldőlt és megroggyant
Úgy a térdkalács, mint a lábszárcsont az autó orrának préselődve szenvedett abban a pillanatban nyílt törést.
A felsőtest a motorháztetőre vágódott.
Becsapódáskor négy borda törött, melyek közül egy a tüdő falát hasította fel, és egy a bal pitvaron áthaladva szó szerint felnyársalta a szivet.
Legnagyobb erővel a koponya ütközött a motorháztető felső részének.
Hat centiméter hosszúságú, három széles törés keletkezett, mely területen a csontszilánkok alól nemkis mennyiségű fehér- és szürkeállomány bukkant elő azonnal.
Mr. John az ütközést közvetlenül követő pillanatban reflexből rátaposott a fékre, úgyhogy a test nem repült át a járművön. Felcsúszott a szélvédőig, de nem törte be hanem vissza is gurult másfél méterrel az autó elé.
Mr. John kiszállt, elindult a test felé, majd megállt.
Hátralépett.
Körülnézett, de az utcán senki sem volt rajtuk kívül (amit alig akart elhinni, egy pillanatig arra gondolt, hogy ütközéskor elájult, és álmodik).
A környező bérházak ablakára nem mert felnézni.
Erőtt vett magán, odalépett a testhez amely arccal felfelé feküdt egy lehetetlen pózban az aszfalton.
Először a szemeket látta.
Az arc csurom vér volt, de Mr. John abban a pillanatban megesküdött volna, hogy sohasem látott még ehhez fogható szépségü világoskék szempárt, és tiszta tekintetet.
A legerősebb hányinger érte utól, de visszatartotta a feltörekvő kávé, epe és gyomorsav keveréket.
Visszaült az autóba.
A motorháztetőn a horpadás viszonylag nagy volt, de nem olyan mély ahogy gondolta volna, és vér se volt rajta túl sok az úton levő gyarapodó tócsához képest.
Sohasem látott még annyi vért egyszerre.
Elővette a mobiltelefonját, majd visszatette a kabátja zsebébe.
Elindította az autót és teljes gázzal csikorgott el...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mr. John a munkahelyére ötperces késéssel érkezett.
Végigülte munkaidejét a kétszer kétméteres Rigipszkockájában.
Nyolc órán keresztül bámulta a képernyőt, de munkát nem végzett egyáltalán.
Senki sem vette észre.
Hazamenni nem mert, úgyhogy elsietett a nemmesze lévő kávéházba, ahova egyébként gyakran ellátogat, de nem beszél soha senkivel, leült a pulthoz és elkezdett inni.
A LEGSZEBB LÁNY VOLT AKIT ÉLETEMBEN LÁTTAM.
-vallotta be kérdezetlenül a mit sem értő pultoslánynak miután már néhány órája könyörtelenül dolgozott idegrendszeri funkcióinak fokozatos tompításán.
Tudod, nagyon sokáig egészen másképp képzeltem az életem. Másképp láttam a jelent, másképp a múltat, és teljesen másképp a jövőt.
Bolondosnak hangzik, de ha kimondatlanul is, úgy éreztem hogy célja van az ittlétemenek, valamilyenfajta küldetésem,... aminek a mibenlétéről én mit sem tudok, de ez rendben is van, nem kell konkrétan ismernem azt.
Na ne érts félre, szó sincs itt valamilyen valásosságról, ahhoz túl könyörtelen voltam magammal szemben.
Egyszerűen csak abban hittem, hogy nemhiába van az, hogy a saját fejemből kimászni nem tudok, és hogy a sorsistennő lehet ugyan vak is akár, de hiábavalóságokat akkor sem rendel.
... de az eltelt idő hihetetlenül soknak tűnik, és esztelenek azok akik azt hiszik, hogy az ember csak bölcsebb és bölcsebb lesz általa.
Mr. John kifizette a számláját és távozott.
Odakint már sötétség volt.
Azt még tudta, hogy hazamenni nem akar, eszébe jutott, hogy az autóját az irodaépület parkolójában hagyta, úgyhogy taxit rendelt és elvitette magát a legközelebbi szállodába.
Tartozkodási idejét meghatározatlannak nyilvánította, de az éjszakát kifizette előre.
A felvonóban összeesett, a liftesfiú kifogta, MINDEN RENDBEN, minden rendben, válaszolta, kitántorgott a folyósóra, kis tévelygés után rátalált a negyvennégyes szobára, kinyitotta az ajtót, belépett, becsukta az ajtót, rádőlt az ágyra...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
TE OSTOBA!TE OSTOBA!
TE OSTOBA!
TE OSTOBA!
TE MÉG MINDIG NEM TUDOD HOGY MIRŐL VAN SZÓ UGYE?!
Mr. John riadtan nyitotta tágra a szemét.
A következő pillanatban arra gondolhatott, hogy bárcsak ne tehette volna.
Felugrott volna az ágyról de megcsúszott a lepedőn és arccal csapódott az éjjeliszekrény sarkának.
Betörte az orrát.
A vér csak úgy ömlött az ingére.
Felült, a falnak támasztotta hátát és megmerevedett mint egy szobor.
MÉG MINDIG NEM FOGTAD FEL HOGY MI IS TÖRTÉNIK.
A világoskék szempár élesebben hasított tudatába mint a fájdalom.
A test meztelen volt és tökéletes. Érintetlen.
VALAHOL PEDIG MINDIGIS TUDTAD HOGY MIRŐL SZÓL AZ EGÉSZ.SZERELEM, EZEKHIEL.
NÉZZ CSAK RÁM, HÁT NEM ISMERSZ?!
Mr. Johnnak hirtelen kegyetlen fájdalom hasított mindkét térdébe.
Lábaira nézett és alsó lábszárai szemei előtt kezdtek hangos roppanások között előregörbülni térdből. Hátul felhasadt a bőre, a vér kifröcskölt, a csontjai előbújtak.
Ezekhiel visított, ahogy még soha életében.
Könnyei lefojtak az arcán és összevegyültek az orrából ömlő vérrel.
EGYEK VAGYUNK EZEKHIEL.
NYISD KI A SZEMED ÉS NÉZZ RÁM.
Érezte hogy elájul, de mielőtt szeme világa elhagyhatta volna, újabb hangos reccsenés rázta vissza a vérvörös eszméletbe.
Mindkét karja könyökből teljesen hátratört.
Az ágy matracának anyaga már nem tudta befogadni a rohamosan gyűlő vértömeget, ami elkezdett lecsorogni a csillogó padlóra.
Szemei tágra nyíltak és úgy érezte kiesnek a gödrükből.
MINDIGIS ISMERTÉL EZEKHIEL. AMIÓTA ISMERED MAGAD.
MOSTMÁR TUDOD, UGYE?
AZT HITTED HOGY MA TALÁLKOZTUNK ELŐSZÖR, MERT MEGFELEDKEZTÉL AZ ÍGÉRETRŐL AMIT SZÜLETÉSED ELŐTT TETTÉL NEKEM, DE MOSTMÁR EMLÉKSZEL RÁM UGYE?
Ezekhielnek kettérepedt a melkasa és az összes bordája kifordult.
ÉN VAGYOK A TISZTA ÉGBOLT KIRÁLYNŐJE.
ÉN VAGYOK AZ ÖSSZES CSILLAG.
Ezekhielnek a szíve hatalmas erővel robbant fel, vérbe és belsőségekbe temette a szobának minden bútorát és falát.
ÉN VAGYOK AZ EGYETLEN IGAZ ÉRTELEM EZEKHIEL,
MELLEMEN NŐTTÉL FEL ÉS KETTEN VAGYUNK A VALÓSÁG.
Ezekhielnek a koponyája szétvetette magát és belsejéből feltárult egy prizma.
A meztelen test fényt bocsátott ki, és a prizmából a fény szétfolyt mindenre ami valaha létezett.
A fény elmosta a szállodát, a kocsmát, a taxit sofőrjével eggyüt.
Elmosta az irodát, az autót, a bérházat, az egyetemet.
A fény elmosott mindent, és Ezekhiel egyedül ült a fényben.
És akkor jött hozzá az óriás.
Megismerte a lépcsőházból, bár most még annál is sokkalta nagyobb volt előtte.
SAJNÁLOM, HOGY NEM FIGYELMEZTETHETTELEK A ROPPANT FÁJDALOMRÓL EZEKHIEL.
GONDOLOM MOSTMÁR ÉRTED, HOGY EZT AZ UTAT EGYEDÜL KELLETT BEJÁRNOD, MINDEN SEGÍTSÉG NÉLKÜL.
Azt hiszem értem óriás.
Azt hiszem mostmár értem.
Egy kérdésem viszont lenne.
NYILVÁN AZT AKAROD TUDNI, HOGY HOL VAN A LÁNY.
Igen.
A LÁNNYAL NEMSOKÁRA TALÁLKOZTOK.
SAJNÁLOM, DE VALÓSZÍNÜLEG NEM FOGJÁTOK EGYBŐL FELISMERNI EGYMÁST.
De...
KÉSZÜLJ FEL EZEKHIEL...
NEMSOKÁRA ELFELEJTESZ MINDENT AMIT VALAHA ISMERTÉL!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mr. John valószínüleg senkinek se hiányzott túlzottan, tulajdonképpen nem is őt keresték, hanem a szállodatulajdonos hívta ki a rendőrséget, mert iszonyú visításokat hallott valamivel éjfél előtt a negyvennégyes szobából.
Beletelt kis időbe, míg a rendőrség megérkezett, kopogásukra nem válaszolt senki, az ajtót betörték, de a szobát üresen és érintetlenül találták.
Egyetlen oda nem illő tárgyat találtak, egy kéziratköteget, melynek borítólapjára nagy betűkkel fel volt írva: "KALLIA".
...............................................................................................................................................
(Hogy mi is a Szimmetria Halála?
A Szimmetria Halála elképesztő mértékü erőszak.
A Szimmetria Halála újra és újra megismétlődő végkifejlete egy élő-halott múzsa és egy jelentéktelen alkotó szükségszerű kapcsolatának.
A Szimmetria Halála nem más, mint az alkotás.)
Pontosan egy éve jelent meg a könyv első kiadása.
Azóta már számtalannal találkozhatunk, több nyelven is előfordul, abban a szerencsés helyzetben, hogy a szerzői jogokkal kevés a baj.
A szerző hivatalosan ismeretlen.
Ha még nem tudná a tisztelt olvasó, hogy mi az amiről itt szó van (és lesz), akkor tájékoztatom, hogy a közelmúlt első számú rejtélye és egyben legsikeresebb irodalmi produkciója az, amit nemsokkal megjelenése után kíváncsiságom a figyelmem központjába helyezett.
Még mielőtt le is tenné a szöveget gyorsan megjegyzem, hogy NEM egy újabb recenzió-, vagy kritikával áll szemben, amilyet a mű vitathatatlan és villámgyorsan bekövetkezett sikeréből kifolyólag százassával ont hetente a szakirodalom és a média.
Olyasmiről szeretnék szót ejteni, amiről sokat beszélnek ugyan, de eddig még nem MONDTAK semmit.
Ez pedig nem más, mint a szóban forgó műnek a tulajdonképpeni keletkezési körülményeit szorosan körbevevő, és áthatolhatatlannak tetsző HOMÁLY, amely talán sikerének kialakulásához is hozzájárult.
Egészen pontosan, lévén hogy belátásom szerint a tények nyers felsorolása sehova sem vezet (hogy miért, az világosan kiderül késöbb), ezeknek az eseményeknek egy bizonyos mértékben KIEGÉSZÍTETT REPRODUKCIÓja az, amivel az olvasó itt szembesülhet.
Szóval az, ami a műnek megtalálását megelőző napon, az ismert tények alapján, AKÁR TÖRTÉNHETETT.
Annak aki most mászott le a falvédőről a "KALLIA" című, hősnőjéről elnevezett, best-seller kisregényről van szó, amely egy a valóság határain egyensúlyozó szerelmi történetbe foglalt allegóriája az ihletnek, a kreativitásnak, mindannak ami (kritikusok szavaival élve) napjainkban is visszaadhatná az embernek az 'ember'-i címet.
A tartalmat tovább nem is részletezem, a történetet hovatovább MINDENKI ismeri.
A történet alapjául szolgáló tények szemtanúk vallomásai, az időközben nyilvánossá tett hivatalos rendőrségi jegyzőkönyv, és bizonyítékkészlet, illetve személyes utánajárásból származnak. (Megjegyezném, hogy maga a kézirat is tulajdonképpeni megtalálása után még viszonylag hosszú ideig nem láthatott olvasót vagy nyomdafestéket, lévén hogy titkosított rendőrségi anyag, pontosabban potenciális bizonyítékként szolgált az egyébként máig is megoldatlan rejtélyben.)
........................................................................................................................................
JUST WHO THE FUCK ARE YOU?!
-tehette fel az elcsépelt filozófiai kérdést 27 éves Ezekhiel John a tükör másik oldalán gyanútlanul visszabámuló, borotvahabos pofájú mása előtt.
Röviden:
Mr. John átlagos középosztályú családban született 1981 nyarán, városa közepes hírnevű egyetemén diplomázott négy éve irodalomelméletből. Jelenleg országa legnagyobb filmprodukciós irodájában dolgozik.
Helyesírási és fogalmazási hibákat javít a beküldött forgatókönyv-javaslatok mindennapos tömegében.
Mr. John munkahelyétől meglehetősen messze lakik a nagyváros egy ócska bérházában, úgyhogy reggel viszonylag korán el kell indulnia a csúcsforgalomban több mint egy órát tartó vezetéshez.
Megborotválkozott, kávéját gyorsan felszürcsölte, felöltözött és kilépett az ajtón.
Mr. John lakása a negyedik emeleten van.
Szaladtában a lépcsőfordulón beleütközött egy nála jelentősen magasabb termetű, ismeretlen férfiba. A férfi ránézett és meglepően erős hangján a következőt mondta:
AZ ORROD TÖRIK BE ELŐSZÖR.
Mr. John az illetőt egy jól-begyakorolt verbális mutatvánnyal melegebb éghajlatokra küldte, majd lerohant a lépcsőn és kilépett az utcára.
Beült az autójába, melyiknek részletét még mindig fizeti, úgyhogy első kulcsra indul, és elhajtott a ház elől.
Ahogy elindult arra gondolt, hogy ez kell legyen a leghülyébb fenyegetés amit életében hallott, mi az, hogy 'először' az orrom törik be, és egyáltalán, ki lehet az az idióta faszfej, nem láttam még soha, meg aztán sosem lehet tudni, hogy ezekkel az őrült állatokkal hogy van, könnyen meglehet hogy az ügynek lesznek még komplikációi, mekkora egy hülyeség az egész, nemtudom miért kellet én is káronkodjak, hogy ha lenne bár egy tanum rá hogy megfenyegettek, akkor ráhivhatnám ebben a pillanatban a rendőrséget...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A lányt az első kanyarban ütötte el.
Észre sem vette, hogy mennyire gyorsan hajt.
Az ütköző a jobb oldali térdkalács alatt érintkezett.
A test eldőlt és megroggyant
Úgy a térdkalács, mint a lábszárcsont az autó orrának préselődve szenvedett abban a pillanatban nyílt törést.
A felsőtest a motorháztetőre vágódott.
Becsapódáskor négy borda törött, melyek közül egy a tüdő falát hasította fel, és egy a bal pitvaron áthaladva szó szerint felnyársalta a szivet.
Legnagyobb erővel a koponya ütközött a motorháztető felső részének.
Hat centiméter hosszúságú, három széles törés keletkezett, mely területen a csontszilánkok alól nemkis mennyiségű fehér- és szürkeállomány bukkant elő azonnal.
Mr. John az ütközést közvetlenül követő pillanatban reflexből rátaposott a fékre, úgyhogy a test nem repült át a járművön. Felcsúszott a szélvédőig, de nem törte be hanem vissza is gurult másfél méterrel az autó elé.
Mr. John kiszállt, elindult a test felé, majd megállt.
Hátralépett.
Körülnézett, de az utcán senki sem volt rajtuk kívül (amit alig akart elhinni, egy pillanatig arra gondolt, hogy ütközéskor elájult, és álmodik).
A környező bérházak ablakára nem mert felnézni.
Erőtt vett magán, odalépett a testhez amely arccal felfelé feküdt egy lehetetlen pózban az aszfalton.
Először a szemeket látta.
Az arc csurom vér volt, de Mr. John abban a pillanatban megesküdött volna, hogy sohasem látott még ehhez fogható szépségü világoskék szempárt, és tiszta tekintetet.
A legerősebb hányinger érte utól, de visszatartotta a feltörekvő kávé, epe és gyomorsav keveréket.
Visszaült az autóba.
A motorháztetőn a horpadás viszonylag nagy volt, de nem olyan mély ahogy gondolta volna, és vér se volt rajta túl sok az úton levő gyarapodó tócsához képest.
Sohasem látott még annyi vért egyszerre.
Elővette a mobiltelefonját, majd visszatette a kabátja zsebébe.
Elindította az autót és teljes gázzal csikorgott el...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mr. John a munkahelyére ötperces késéssel érkezett.
Végigülte munkaidejét a kétszer kétméteres Rigipszkockájában.
Nyolc órán keresztül bámulta a képernyőt, de munkát nem végzett egyáltalán.
Senki sem vette észre.
Hazamenni nem mert, úgyhogy elsietett a nemmesze lévő kávéházba, ahova egyébként gyakran ellátogat, de nem beszél soha senkivel, leült a pulthoz és elkezdett inni.
A LEGSZEBB LÁNY VOLT AKIT ÉLETEMBEN LÁTTAM.
-vallotta be kérdezetlenül a mit sem értő pultoslánynak miután már néhány órája könyörtelenül dolgozott idegrendszeri funkcióinak fokozatos tompításán.
Tudod, nagyon sokáig egészen másképp képzeltem az életem. Másképp láttam a jelent, másképp a múltat, és teljesen másképp a jövőt.
Bolondosnak hangzik, de ha kimondatlanul is, úgy éreztem hogy célja van az ittlétemenek, valamilyenfajta küldetésem,... aminek a mibenlétéről én mit sem tudok, de ez rendben is van, nem kell konkrétan ismernem azt.
Na ne érts félre, szó sincs itt valamilyen valásosságról, ahhoz túl könyörtelen voltam magammal szemben.
Egyszerűen csak abban hittem, hogy nemhiába van az, hogy a saját fejemből kimászni nem tudok, és hogy a sorsistennő lehet ugyan vak is akár, de hiábavalóságokat akkor sem rendel.
... de az eltelt idő hihetetlenül soknak tűnik, és esztelenek azok akik azt hiszik, hogy az ember csak bölcsebb és bölcsebb lesz általa.
Mr. John kifizette a számláját és távozott.
Odakint már sötétség volt.
Azt még tudta, hogy hazamenni nem akar, eszébe jutott, hogy az autóját az irodaépület parkolójában hagyta, úgyhogy taxit rendelt és elvitette magát a legközelebbi szállodába.
Tartozkodási idejét meghatározatlannak nyilvánította, de az éjszakát kifizette előre.
A felvonóban összeesett, a liftesfiú kifogta, MINDEN RENDBEN, minden rendben, válaszolta, kitántorgott a folyósóra, kis tévelygés után rátalált a negyvennégyes szobára, kinyitotta az ajtót, belépett, becsukta az ajtót, rádőlt az ágyra...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
TE OSTOBA!TE OSTOBA!
TE OSTOBA!
TE OSTOBA!
TE MÉG MINDIG NEM TUDOD HOGY MIRŐL VAN SZÓ UGYE?!
Mr. John riadtan nyitotta tágra a szemét.
A következő pillanatban arra gondolhatott, hogy bárcsak ne tehette volna.
Felugrott volna az ágyról de megcsúszott a lepedőn és arccal csapódott az éjjeliszekrény sarkának.
Betörte az orrát.
A vér csak úgy ömlött az ingére.
Felült, a falnak támasztotta hátát és megmerevedett mint egy szobor.
MÉG MINDIG NEM FOGTAD FEL HOGY MI IS TÖRTÉNIK.
A világoskék szempár élesebben hasított tudatába mint a fájdalom.
A test meztelen volt és tökéletes. Érintetlen.
VALAHOL PEDIG MINDIGIS TUDTAD HOGY MIRŐL SZÓL AZ EGÉSZ.SZERELEM, EZEKHIEL.
NÉZZ CSAK RÁM, HÁT NEM ISMERSZ?!
Mr. Johnnak hirtelen kegyetlen fájdalom hasított mindkét térdébe.
Lábaira nézett és alsó lábszárai szemei előtt kezdtek hangos roppanások között előregörbülni térdből. Hátul felhasadt a bőre, a vér kifröcskölt, a csontjai előbújtak.
Ezekhiel visított, ahogy még soha életében.
Könnyei lefojtak az arcán és összevegyültek az orrából ömlő vérrel.
EGYEK VAGYUNK EZEKHIEL.
NYISD KI A SZEMED ÉS NÉZZ RÁM.
Érezte hogy elájul, de mielőtt szeme világa elhagyhatta volna, újabb hangos reccsenés rázta vissza a vérvörös eszméletbe.
Mindkét karja könyökből teljesen hátratört.
Az ágy matracának anyaga már nem tudta befogadni a rohamosan gyűlő vértömeget, ami elkezdett lecsorogni a csillogó padlóra.
Szemei tágra nyíltak és úgy érezte kiesnek a gödrükből.
MINDIGIS ISMERTÉL EZEKHIEL. AMIÓTA ISMERED MAGAD.
MOSTMÁR TUDOD, UGYE?
AZT HITTED HOGY MA TALÁLKOZTUNK ELŐSZÖR, MERT MEGFELEDKEZTÉL AZ ÍGÉRETRŐL AMIT SZÜLETÉSED ELŐTT TETTÉL NEKEM, DE MOSTMÁR EMLÉKSZEL RÁM UGYE?
Ezekhielnek kettérepedt a melkasa és az összes bordája kifordult.
ÉN VAGYOK A TISZTA ÉGBOLT KIRÁLYNŐJE.
ÉN VAGYOK AZ ÖSSZES CSILLAG.
Ezekhielnek a szíve hatalmas erővel robbant fel, vérbe és belsőségekbe temette a szobának minden bútorát és falát.
ÉN VAGYOK AZ EGYETLEN IGAZ ÉRTELEM EZEKHIEL,
MELLEMEN NŐTTÉL FEL ÉS KETTEN VAGYUNK A VALÓSÁG.
Ezekhielnek a koponyája szétvetette magát és belsejéből feltárult egy prizma.
A meztelen test fényt bocsátott ki, és a prizmából a fény szétfolyt mindenre ami valaha létezett.
A fény elmosta a szállodát, a kocsmát, a taxit sofőrjével eggyüt.
Elmosta az irodát, az autót, a bérházat, az egyetemet.
A fény elmosott mindent, és Ezekhiel egyedül ült a fényben.
És akkor jött hozzá az óriás.
Megismerte a lépcsőházból, bár most még annál is sokkalta nagyobb volt előtte.
SAJNÁLOM, HOGY NEM FIGYELMEZTETHETTELEK A ROPPANT FÁJDALOMRÓL EZEKHIEL.
GONDOLOM MOSTMÁR ÉRTED, HOGY EZT AZ UTAT EGYEDÜL KELLETT BEJÁRNOD, MINDEN SEGÍTSÉG NÉLKÜL.
Azt hiszem értem óriás.
Azt hiszem mostmár értem.
Egy kérdésem viszont lenne.
NYILVÁN AZT AKAROD TUDNI, HOGY HOL VAN A LÁNY.
Igen.
A LÁNNYAL NEMSOKÁRA TALÁLKOZTOK.
SAJNÁLOM, DE VALÓSZÍNÜLEG NEM FOGJÁTOK EGYBŐL FELISMERNI EGYMÁST.
De...
KÉSZÜLJ FEL EZEKHIEL...
NEMSOKÁRA ELFELEJTESZ MINDENT AMIT VALAHA ISMERTÉL!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mr. John valószínüleg senkinek se hiányzott túlzottan, tulajdonképpen nem is őt keresték, hanem a szállodatulajdonos hívta ki a rendőrséget, mert iszonyú visításokat hallott valamivel éjfél előtt a negyvennégyes szobából.
Beletelt kis időbe, míg a rendőrség megérkezett, kopogásukra nem válaszolt senki, az ajtót betörték, de a szobát üresen és érintetlenül találták.
Egyetlen oda nem illő tárgyat találtak, egy kéziratköteget, melynek borítólapjára nagy betűkkel fel volt írva: "KALLIA".
...............................................................................................................................................
(Hogy mi is a Szimmetria Halála?
A Szimmetria Halála elképesztő mértékü erőszak.
A Szimmetria Halála újra és újra megismétlődő végkifejlete egy élő-halott múzsa és egy jelentéktelen alkotó szükségszerű kapcsolatának.
A Szimmetria Halála nem más, mint az alkotás.)
Short story no. 1 [Sylvia]
White Nights, Black Nights, It’s All in My Head
Vyacheslav was walking down the street on Wednesday morning. He left his apartment at 5 am, it was still dark and the air was crisp and fresh, as he breathed it in he could feel his lungs getting chilly and his throat became a bit sore. He was heading downtown. There weren’t any people on the streets yet, just a few cars drew by from time to time. Vyacheslav was walking straight ahead, seemingly with a clear direction, however he had no destination and his mind was buried in deep thoughts.
I met him a few months ago, he got me from the first moment with those glassy, deep blue eyes. He didn’t tell me much at first, I barely spoke to him a few times, but I knew that I wanted to find out about his little dark secrets. He was a mystery to me and I became obsessed with the idea of getting closer to him, no matter what it would take.
He felt my obsession, he still shut me out, giving me just little bits of what I wanted, then he disappeared for days, leaving me sleepless…
This went on for quite a while, when one day he asked me to go with him for a walk along the river. I accepted immediately and went out to meet him. He started talking and it was like magic listening to him, he finally opened up, I felt him so close to me, he was like a child trapped in grown man’s body. I finally felt that he was mine, but I was bitterly mistaken. He disappeared again for five long days. I was going mad, I needed to see him, I went over to his apartment, the door was open, I went in, but he wasn’t there. His journal was on the table, I felt a terrible desire to open it and read a few lines, just a few… and I did…
“…she had the purest white skin and thick ginger hair, her little pearly earrings made her face look so noble. I knew from the first moment that she will be my next victim. So helpless, so naïve and I made her fall in love with me. Tomorrow evening she will drink my sweet poison and she will die in my arms, giving me her soul forever…………….”
“…her luscious lips have feasted on the last sip of the poisonous liquid and then she fell on the floor, her silky black hair covering half of her beautiful face………………. ”
I couldn’t read one more word, the journal fell out of my hands and I wanted to get out of there as fast as I could! I slammed the door behind me and I ran out of the building, trying to catch my breath. My room felt safe, I burst into tears and I couldn’t believe that my Vyacheslav is a murderer. What to do now, what to say, how to act if he appears, I was beginning to panic, a couple of sleeping pills helped me rest for a while …
I woke up at the crack of dawn and I thought, of course, it was just a stupid dream, he is not a murderer, I must be out of my mind, the sleeping pills must have played a trick on my mind. I giggled, how could I even think of such a gruesome thing, but where is he, I want to tell him about my dream and I want him to comfort me and tell me that everything will be all right.
Two more days passed, he invited me to his apartment. He offered me white wine, we drank and talked, I couldn’t tell him about my odd dream yet, I was getting dizzy from the wine, suddenly I felt cold and powerless, I dropped the glass on the marble floor and it broke into tiny little pieces, my vision became foggy, I saw Vyacheslav’s face, he was staring at me, everything was blurry, I fell…
He has been walking for more than an hour now, he stopped, closed his eyes and jumped in front of a truck, little drips of blood splashed on the street like tiny rubies, reflecting the rays of the morning sun. The screams of the passers-by were like on ode to his work of art. It was complete now.
Vyacheslav was walking down the street on Wednesday morning. He left his apartment at 5 am, it was still dark and the air was crisp and fresh, as he breathed it in he could feel his lungs getting chilly and his throat became a bit sore. He was heading downtown. There weren’t any people on the streets yet, just a few cars drew by from time to time. Vyacheslav was walking straight ahead, seemingly with a clear direction, however he had no destination and his mind was buried in deep thoughts.
I met him a few months ago, he got me from the first moment with those glassy, deep blue eyes. He didn’t tell me much at first, I barely spoke to him a few times, but I knew that I wanted to find out about his little dark secrets. He was a mystery to me and I became obsessed with the idea of getting closer to him, no matter what it would take.
He felt my obsession, he still shut me out, giving me just little bits of what I wanted, then he disappeared for days, leaving me sleepless…
This went on for quite a while, when one day he asked me to go with him for a walk along the river. I accepted immediately and went out to meet him. He started talking and it was like magic listening to him, he finally opened up, I felt him so close to me, he was like a child trapped in grown man’s body. I finally felt that he was mine, but I was bitterly mistaken. He disappeared again for five long days. I was going mad, I needed to see him, I went over to his apartment, the door was open, I went in, but he wasn’t there. His journal was on the table, I felt a terrible desire to open it and read a few lines, just a few… and I did…
“…she had the purest white skin and thick ginger hair, her little pearly earrings made her face look so noble. I knew from the first moment that she will be my next victim. So helpless, so naïve and I made her fall in love with me. Tomorrow evening she will drink my sweet poison and she will die in my arms, giving me her soul forever…………….”
“…her luscious lips have feasted on the last sip of the poisonous liquid and then she fell on the floor, her silky black hair covering half of her beautiful face………………. ”
I couldn’t read one more word, the journal fell out of my hands and I wanted to get out of there as fast as I could! I slammed the door behind me and I ran out of the building, trying to catch my breath. My room felt safe, I burst into tears and I couldn’t believe that my Vyacheslav is a murderer. What to do now, what to say, how to act if he appears, I was beginning to panic, a couple of sleeping pills helped me rest for a while …
I woke up at the crack of dawn and I thought, of course, it was just a stupid dream, he is not a murderer, I must be out of my mind, the sleeping pills must have played a trick on my mind. I giggled, how could I even think of such a gruesome thing, but where is he, I want to tell him about my dream and I want him to comfort me and tell me that everything will be all right.
Two more days passed, he invited me to his apartment. He offered me white wine, we drank and talked, I couldn’t tell him about my odd dream yet, I was getting dizzy from the wine, suddenly I felt cold and powerless, I dropped the glass on the marble floor and it broke into tiny little pieces, my vision became foggy, I saw Vyacheslav’s face, he was staring at me, everything was blurry, I fell…
He has been walking for more than an hour now, he stopped, closed his eyes and jumped in front of a truck, little drips of blood splashed on the street like tiny rubies, reflecting the rays of the morning sun. The screams of the passers-by were like on ode to his work of art. It was complete now.
Sunday, 1 February 2009
First week of writing ^_^
I joined a game. For now there are only three players, including me, one of my best friends and another guy I don't even know personally. The game is simple. We have a given situation, a topic if you wish and we have to write a short story about it. Each week one of us sets the topic. This is the first week, the deadline for finishing the story is Monday, the tagline is: A person gets hit by car... This has to appear in our stories, each story can be based on this or it can be just part of it. I already started writing mine yesterday, I will post it most probably on Monday. I am really excited about this ^_^
I will post our writings in this blog. First post tomorrow. Night night!
Subscribe to:
Posts (Atom)
